Ők és én

Mikor talpig megszülettem
s nem halvány  e s e t l e g  a holnap,
mikor a mennyből szűretlen,
ragacsos maszlagok csurognak
nyakába a gyerekkoromnak,
immár biztosra vehetem,
bábuként ide-oda tolnak
s csak játsz'ni fognak majd velem.

Midőn pásztázni kezd szemem,
sugarába belebotolnak,
á r n y u k a t  ha észreveszem,
azonnal Vazulra gondolnak,
vagy arra, hogyha leguggolnak,
változtatnak a nézeten,
rutin részükről, ujjgyakorlat,
ferdíteni a tényeken.

Lesz idő, hogy minden téren
– agyrém már maga a gondolat –
megjár nekik egyvégtében
hozsanna és a mély hódolat,
s nem meglepő, ha állva marad,
ki nem velük húz lélekben,
s bár úgy hiszi, hogy ő is szalad,
egy helyben jár az életben.

A hátteret csak sejthetem,
takarják ködlő gettófalak,
melyek talán már sohasem
kapják parancsba, omoljanak,
s valóra válhat már maholnap,
mi kudarcom s nem érdemem,
keresztül-kasul lovagolnak
kaftánosok a rétemen.

Mi végre lesz így életem,
mutatja ágy végén a kórlap:
zsugorodik játszóterem,
mászókám is összeomolhat
de az Idő hanyagul koptat,
mert nem kopik szemléletem,
táborukba be nem lakoltat,
nem oda szól a bérletem.

Harcom a haddal vértelen,
ostromom egy fakardos attak,
meggátol mindenben nevem,
mit nekem nem a Rótok adtak,
ugyanis a tótok faragtak,
baleknak, s ez kétségtelen,
mert mind után, kik elhaladtak,
az otthagyott szart én szedem.