Elfogyott...

Elfogyott, mint ahogy el szokott a hold

vagy homok lepereg,

meg sem érkezett és máris elloholt

a „felmentő sereg”.

Nem volt különb, mint bármelyik más gárda,

köd, korom, homály maradt csak utána,

mi máig itt lebeg.

Hegyormon vagy tornyon hiába mászik

pór mind magasabbra,

a magyar valóság onnan se látszik,

esetleg darabja,

s ha a múlt foltja rajta előbukkan,

bűvöl a mágus, ki mindenhol ott van,

s leplét ráborítja.

E múlt-szennyes lepelbe burkolódzva

a fennkölt hatalom

ráterül minden elevenre, holtra,

ott, ahol én lakom.

Más rablója nincs e tetszhalott tájnak,

csak koldus él itt, kit kifoszthatnának,

míg alszik a padon.

Fürkészhet mifelénk alapos gonddal

bárki mindent, bárhol,

nincsen itt már csak korhadt fészeroldal,

üres karám, -jászol,

s az égi vándor kacagja naponta,

hogy zsákmány nélkül iszkol el a róka

a kihalt portákról.

A háznál, mely még valakinek lakja,

se pezsgő az élet,

alig tűnik fel a gazda alakja,

ugyanis mi végett

sertepertéljen a gazos udvaron,

ahol a néma, nem múló fájdalom

napnál jobban éget?

De van, ami jelzi, hogy itt még élnek:

ugatnak a kutyák.

Handlék és házalók egymásba érnek,

azokat ugatják.

Jönnek, ámde minek? A kifosztottak

pénzén, vagyonán már rég elosztoztak

bankok s haramiák.

Honatyák lábukat se... e vidékre ―

távol esik tőlük:

nincsen házuk, se jussuk itt kimérve,

se zsíros, jó földjük,

se erdejük ez elhagyatott tájon,

és nem trappol itten vezetőszáron

lovuk se, se sleppjük.

Számon se tartják ők, semmilyen könyvben,

hogy' él a nyűtt szegény,

hegyháton, lapon és alább, a völgyben,

körötte hűlt remény.

S ő mégis, mikor számot vet a nappal,

köszöni az Úrnak levett kalappal,

hogy gyúl az éji fény.