Van-e tovább?

Előbb vagy utóbb mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy az emberiség a történelmének és a fejlődésének egy fontos, mondhatjuk úgy is, döntő állomásához érkezett. Az eddigi életformánk ugyanis mára oda vezetett, hogy hatására immár őszintén szembe kell néznünk azzal, hogy milyen eredménye lett annak, ahogyan gondolkodtunk a világról, mit okozott az, ahogyan éltünk benne. Ugyanis ha most nem tudunk őszintén és mélyen szembenézni önmagunkkal, és felismerni határainkat, a „fejlődés” ésszerű határait, akkor a természet és az emberi tevékenység között felborult harmónia hamarosan végzetes következményekkel járhat.

S a katasztrófát csak úgy van esélyünk elkerülni, ha felismerjük és komolyan vesszük, hogy a mindenki által és minden területen megtapasztalható válság nem egyszerűen a rendszer kis egyensúlyi zavara, amit még sokan el akarnak hitetni velünk, hanem már egy súlyos rendszerhiba, olyan, ami egy egyszerű korrekcióval nem állítható helyre. Ezt támasztja alá a témával kapcsolatban megjelent számos könyv, írás, és a különböző fórumokon elhangzó előadások. Mind arra figyelmeztet, hogy nagyon komoly válságra kell felkészülnünk, olyanra, amilyen az emberiség történetében még nem volt.

A pénzközpontú és mindenáron-fejlődés centrikus gondolkodásunkkal nem csak a gazdasági rendszereket tettük immáron láthatóan és érezhetően tönkre, hoztuk működésképtelen állapotba, hanem ezzel szinte egy időben elérkeztünk az ökológiai rendszer egyensúlyának végzetes megbontásához. Elérkeztünk arra a pontra, arra a határra, melyen ha túlmegyünk, visszafordíthatatlan folyamatok indulnak, indulhatnak be a természetben, melyek ha nem is direkt módon, de közvetve az emberiség pusztulását idézik majd elő.

Hogy James Lowelocknak, a híres Gaia-elmélet megalkotójának mennyire reálisak a víziói, nem tudni, minden esetre nem árt elgondolkodni rajta. A kutató szerint ugyanis 2020-ra a szárazságok és az extrém időjárás teljesen hétköznapi lesz, a Szahara 2040-re eléri Európát, Berlinben olyan meleg lesz, mint Bagdadban, az USA-beli Atlanta kúszónövények dzsungelévé változik, Phoenix lakhatatlan lesz, ahogy Pekingben is, a terjeszkedő sivatag hatására; Miamiban az emelkedő tengerszint, London az árvizek miatt nem tudnak majd élni az emberek. Az általa bemutatott kép szerint az általános élelmiszerhiány miatt emberek milliói indulnak majd délről az északi területek felé, ami politikai feszültségeket fog szülni. Hiszen a kínaiak nem költözhetnek máshová, csak Szibériába, de mit szólnak majd mindehhez az oroszok? Ezért valószínűnek tartja, hogy Oroszország és Kína közt a háború előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Az ínséget és a tömeges népvándorlásokat pedig járványok követik majd, amelyek milliókat ölhetnek meg. Lowelock szerint a Föld népessége 2100-ra a jelenlegi 6,6 milliárdról mindössze 500 millióra fog csökkenni, a túlélők nagy része pedig az északi szélességi körök környékén, Kanadában, Izlandon, Skandináviában és az Északi-sarkkör területein telepszik majd le.

A végtelenségig lehetne még sorolni ismert és mértékadó intézetek, talán ha ennyire nem is borús, de mégis megrázó tanulmányait, előrejelzéseit a jövőről. A NASA és a Pentagon tanulmányai, illetve más szakemberek munkái is mind arra figyelmeztetnek bennünket, hogy változtatnunk kell a gondolkodásunkon és az életstílusunkon. Viszont ezekben a tanulmányokban megfogalmazott figyelmeztetések ma már nem azt kérdezik az embertől, hajlandó-e a változásra vagy sem, hanem azt, mennyire gyorsan és milyen hatékonyan tud megváltozni. Hiszen a tragédiák és problémák olyan sora van már most is jelen a világban, melyről az utca embere vagy semmit sem, vagy nagyon keveset hall, viszont a szakemberek döbbenten veszik tudomásul a felgyorsult változások okozta tényeket.

Sajnos az emberi gondolkodás és tevékenység következtében az egyensúly mára nem csak az emberi tevékenység és a természet között bomlott fel, hanem a gazdasági életben is komoly változások következtek be. Mára ugyanis azt figyelhetjük meg, hogy a gazdasági életben a természet életritmusához igazodó és azzal együtt pulzáló ritmus helyébe egy tőle abszolúte független ritmus lépett, melynek lényege az állandó és egyirányú változás, és az állandó növekedés. Ennek hatására a harmónia felbomlása az ember és a gazdaság között mára már olyan mértékűvé vált, hogy a látásmódunk beszőkülését okozta.  A szó szerint kápráztató technikai és gazdasági fejlődés hatására a mindennapok fontos és nélkülözhetetlen alapelemeit többé már nem tudtuk a valóságnak megfelelően észlelni, megfigyelni, és így sorra elmulasztottuk azon döntéseket, melyek nem a gazdaság szempontjából, hanem más aspektusokból nézve életbevágóak az emberiség jövőjét tekintve. (Itt jegyzem meg: a „mindig csak növekedni” elve egészséges szervezetekben sehol sem létezik! Csak a betegekben, viszont ez egy halálos betegség, amit ráknak hívnak! Az ilyen gondolkodás következtében aztán napjainkra a gazdaság teljesen elszigetelődött az őt körülvevő külvilágtól, az embertől és annak minden igényétől.)

 És akkor miért is nem tettünk eddig jóformán semmit a közelgő katasztrófa megelőzéséért? Mert a mohóságunk, hatalmi vágyaink, a rejtett szándékainknak − a még többet akarásunknak − a napfényre kerülésétől való félelmünk az elmúlt évtizedekben megakadályozott minden olyan folyamatot, melynek az lett volna a célja, hogy a mélyben rejlő okokat feltárja. Ennek aztán az lett a törvényszerű eredménye, hogy a szőnyeg alá söpört, megoldatlan probléma mára elemi erővel tört ki, és pusztulással fenyeget mindenkit. Miközben fájdalommal kell belátnunk, hogy ha időben mertünk volna foglakozni a mélyben rejlő okokkal, akkor jóval kevesebb energiával, kisebb erőfeszítéssel is megoldhattuk volna a létünket fenyegető problémát.

Egy kaotikus rendszer soha sem tud visszatérni a káoszt megelőző állapotába, ezért most a világnak és az embereknek két lehetőségük van: vagy elmerülnek és elpusztulnak a káoszban, vagy átalakítják gondolkodásukat és ezzel átalakítják a rendszert is. Ugyan még sokan úgy gondolják, ha változtatunk egy kicsit a gazdaságpolitikán, ha több hatalmat adunk a kormányoknak, vagy ha átalakítjuk egy kicsit a fogyasztásunkat, esetleg valamely vegyszer, üzemanyag vagy textília helyett egy másikat használunk, akkor minden rendbe jön, és hamarosan visszatérhet a régi „jó világ” − de ez csak illúzió.

Hogy megtalálja-e az emberiség a jelenlegi, a pusztulásához vezető út helyett azt a másikat, mely a fennmaradásának a záloga, nem tudni, de reménykedjünk. Minden esetre kétségtelen, hogy ez csak akkor következhet be, ha ellent tud mondani a saját maga gerjesztette vágyainak és sutba dobja maga alkotta hamis struktúrákat, melyek a jelen állapotokhoz vezettek.

          Mik vezettek a jelen állapothoz? Hol rontottuk el?

Nagyképűség volna azt ex katedra kijelenteni, hogy ezek meg ezek meg ezek a dolgok az okozói a mai válságunknak. Meg aztán rossz úton is járnánk, ha a világban minden téren jelentkező válság okát több tényezőben keresnénk. Ugyanis ezt a válságot mi magunk idéztük elő, mi vagyunk az okozói. Azzal a fentebb már említett féktelen fejlődésvágyunkkal, melyet nem tudott korlátozni, helyes irányban és helyes ütemben tartani az elménk. Az elménk, mely miután felszabadult, elszabadult.

A gondolkodásunk évezredeken át a vallás által korlátozva volt. Őseink sorsukba és lehetőségeikbe belenyugodva élték le életüket. Ha néha valaki mégis valami mást akart, mással állt elő, mint ami megszokott és előírt volt, szerencséje volt, ha csodának könyvelték el és ámultak rajta, ugyanis új tana vagy tette jobbára eretnekségnek számított és halállal bűnhődött érte.

Az 1800-as évektől kezdődően aztán ez megváltozott. Forradalmak követték egymást, felvilágosodást hoztak, miáltal a gondolkodásunk is „fényt kapott”, s e fény lassan eloszlatta a vallási korlátozás sötétjét, eloldotta a béklyóit. A határokat szabó vallási irányítás idővel teljesen a háttérbe szorult. Ennek köszönhetően az emberi gondolkodás addig nem ismert irányokban és mértékben indult fejlődésnek. A gondolkodás szabadsága következtében fokról fokra nőtt a kreativitás, soha nem látott mértékű tudományos és technikai fejlődés indult be, ami az ember életének addigi minőségi határait törte szét. Ennek következtében az addig változatlan világban egy új ethosz jelent meg, mégpedig a változás ethosza, és a több ezer éven át megszokott „minden álladó” felfogás helyébe lépett. Az új jelmondat: „semmi sem állandó, csak a változás”!

Ez a fejlődés oda vezetett, hogy napjainkban már egy olyan szuper fejlett világban élünk, melyben akár minden pillanatban megalkothatunk valamit, hozzá juthatunk valamihez, órák alatt oda juthatunk valahova, egyszóval szinte azonnal a mienk lehet, ami vágyaink tárgyát képezi. És nem csak az ebbéli lehetőségek száma növekedett szinte a végtelenségig, hanem megszűnt, eltűnt az a morális támasz is, amire most talán még nagyobb szükség lenne, mint korábban. Hiszen élve a lehetőséggel, hogy most szinte minden gondolat megvalósítható, morális megfontolás nélkül meg is valósítjuk. Mindent megteszünk, amit csak lehet, amiből anyagi hasznunk származik. Ennek a hozzáállásnak azonban az lett a következménye, ami ma a világban tapasztalható.

Hogy kilábaljon az emberiség a maga előidézte válságából, meg kell értenie, hogy a mai problémái, és az összes krízisjelenség a lehetőségek végtelenné válásából keletkezett, illetve abból, hogy ma már senki sem mondja meg, mint azt régen a vallás tette, hogy mi a helyes, mit lehet megtenni, és mit nem. Ahhoz, hogy a  Föld megmaradjon a mai állapotában, ne pusztuljon tovább, és továbbra is élhető bolygó legyen, rá kellene jöjjünk, hogy ha tetszik, ha nem,  nincs más, nekünk magunknak kell a magunk számára az új korlátokat felállítani, az új határokat megszabni. És azokat kivétel nélkül betartani.

Csakhogy ezt belátni az ember majd csak az újkori vízözön után fogja − merthogy lesz, bekövetkezik, arról nincs kétség, arra „biztosíték” mi magunk vagyunk, mi, a jelek szerint okulni képtelen emberi faj.  


Az írás Takáts Péter: Iszonyu-dolgok című munkája nyomán készült.