[A falumról...]

A falumról (meg miegymásról)

írom eme „regényemet”,

elbújva gyáván a világtól

sír-magányba a föld felett.

A helységet, hol versem írom,

minden hivatalos papíron

(nálam már két dobozt megtölt)

imígy jegyzik: község, Tengőd.

Bevallom, nékem is nemegyszer

halvány mosolyra áll a szám

e balga-bús név hallatán.

De tűnik ez majd, mint a vegyszer,

mit föld alá elrejtenek –  

s nem hullanak ezért fejek.

Tengődöt mára alig lakja

saccperkábé úgy ötszáz fő,

és havonta lesz örök lakja

valakinek a temető.
Hajdan e táj – még Tenguld névvel – 

élte létét, és büszkeséggel.

„Tenguld” szó az ősmagyarban

azt jelenté: gazdagság van.

De megdönthetetlen a tétel:

új idő jön, ám nem hoz mást,

mint változásra változást  – 

s e törvény alól nincs kivétel.

S a változás itt mit hozott?

Tenguld Tengődre változott.

Mint sokan, én is kiröhögjem

a neve miatt? Nem fogom,

hiszen amiért idejöttem,

mihelyst akadt rá alkalom,

a név – mely engem úgy megfogott,

hogy megtankoltam Pesten legott,

s nem telt két órába az út,

megláttam ezt a kis falut.

Ámde nem a legjobb időben

jöttem avégett el ide,

hogy a latin szállóige

– amely így szól: nomen est omen – 

igazát megtapasztaljam.

(Mondhatom, hülye egy hajlam.)

Pechemre éppen Péter, Pálkor

toppantam be a faluba,

a kocsmájába persze, ahol

edzettek már a búcsúra: 

alighogy virradt, máris hévvel

birkózott sörrel és töménnyel

stikában néhány helybéli

(nyolcig tilos volt szeszt mérni).

Így hát az én mélyvízi szondám,

bár nem ért kő-, se jégfalat,

már a felszínen megakadt.

Pesten másnap magamnak mondám:

„Gyerünk vissza, mert nem lehet,

hogy nincs Tengődről hű lelet!"

Állj, opusomat ne nagyoljam,

nem kell, hogy hamar kész legyek,

ne sminkeljem, ne maszatoljam,

lényegesek a részletek

e tért ölelő történetben.

Ünnepkor volt, hogy mintát vettem

Tengőd község életéből,

akkor csak a felszínéről,

de ezen minták nyomán írni

le a nem megkóstolt valót,

kisuvikszolni balga mód

a matt hétköznapokat, svindli

volna, hazudozás lenne,

nem megyek bele ilyenbe.

Nos, megpróbálom tényszerűen,

milyen volt anno ez ünnep,

hisz nem lesz nehéz felidéznem,

emléke máig se szűnt meg.

Nem minden részlet ama napi,

sztorimat mozaik rakja ki,

de attól még hű, hiteles,

s mondhatom, nem szemérmetes.

Elmesélem, hogy milyen szép volt

a búcsú itt – a hajdani,

ugyanis be kell vallani,

ez ünnepünk is immár félholt.

De ne szakadjon könnyedén

az utolsó szál: a Remény.

Fonja e szálat még nem fakult

vígság, és ne sírás-rívás –  

nyiszálja hegedűjén a húrt

a feltámadt hintásprímás,

és húzza minden mulatságban,

búcsúban és szüreti bálban,

húzza a talpalávalót,

húzza, hogy ébredjen a holt! – 

Hajdan e prímás sosem henyélt:

ha nem zenélt, invitálta

a népet a körhintára,

mit ő üzemelt, s abból megélt.

Nem nézték akkor, érdekes,

ki mivel és mennyit keres.

De térjek vissza ama napra,

amikor a jó sors? végzet?

idevetett már virradatra.

Ég és táj már lázban égett,

mi szétáradt a Nap jöttére,

és forrni kezdett Tengőd vére.

Ünnepin szól a nagyharang,

templomba hív a zengő hang,

s ez alkalomra új ruhában

illegnek a friss menyecskék,

hervatag nők s öregecskék,

kik este majd a búcsú-bálban

egymásra fürkészve néznek,

firtatják, kinek zenéznek.

Ámde addig, az esti bálig,

történik egy s más, számtalan,

bár nem hajolok a morzsákig,

nem csalódnak a párlatban.

Nos, folytatódjék így az ének:

korán kelnek, mert nem henyélnek

(szó se lehet sok alvásról

ez időben, aratáskor),

kezdődik a nagy felkészülés

az ünnepi vigalomra,

s hogy ne kor'gjon senki gyomra,

zajlik a lázas sütés-főzés;

asszonynépnek segít párja,

vagy kocsmából hazavárja.

És távolról is várnak haza

elszármazottat örömmel,

mert kapaszkodnak kapcsolatba,

még ha nem is jár előnnyel.

Várnak, bíznak, és nem hiába,

jön a rokon, de nem magába':

egy új mennyel vagy új vővel,

új fiúval vagy új nővel

kopogtat be az elszármazott,

oda, hol a messzi szaladt 
múltból ez-az még megmaradt –

mert ahogy egy-egy év távozott,
egy-egy szokás eltűnt vele,
s pókhálós lett a hűlt helye.

De nem csak vendég, bármi jöhet,

nem változik a menetrend,

érkezhetne az ír nagykövet,

sem borulna a házirend.

Se konyhában, se házak körül

a munka senkit el nem kerül,

csupán a purdék, gyerekek,

a nem több mint tíz évesek,

hogy ne legyenek a láb alatt,

aprópénzzel a kezükbe',

szaladhatnak, hogy kedvükre

a prímásnál körhintázzanak.

(Nem ringlispíl, körhintácska!

Méretükre van csinálva.)

Ám nem csupán a körhintánál

költenek pénzt, és gyerekek,

a sátrak közt pár kamasz flangál,

nézegetik, mit vegyenek;

mivel a dús vásárossátrak

gáláns mindent-vevőre várnak

már kora reggel, mint máskor

a búcsúkban itt és máshol.

„Az kell nekem mint búcsúfia!” – 

rendel ajándékot a lány,

s nem izgatja a nagy talány,

vajh mivel lepné meg fiúja,

hogyha nem ő írná elő,

mi számára a meglepő.

Ez új trend mellett még szomorú,

hogy már észre sem veszik

– se fiatal, se meglett korú – :

lassan a „talány” kiveszik;

nem csak a köznép szótárából,

nem csak a gyermek vágyálmából

illant, sompolygott sunyin el,

gondolta, lassan elszelel

a szívnek rejtett zugából is,

honnan addig bizsergette,

testét, lelkét reszkettette

leánynak, nőnek, a kis hamis – 

amikor még rá, talányra,

úgy várt nő, hogy körmét rágta.

Dehogy rágta, csak úgy tett mintha,

hiszen se családi körbe',

se másutt nem dívott a minta,

amit fog írt a körömre,

mivel nem azért a fog s a száj,

hogy azokkal illetlent muszáj. – 

De beszélhetek bármit itt,

hiszen soha nem hasonlít

a tegnap tegnapjához a ma.

És mégis: a rég-időbe'

nem tűnt gyorsan feledőbe

a bölcsek és iskolák tana:

„Ne tessék elfelejteni

a szót – s mit jelent –: e l e m i!”

Ó, ne kószáljak tévelyegve,

csalinkázva mindenfelé,

irány vissza a jelenetre

a színt adó sátor elé.

Fiúban küzd a Vágy és Érdek,

így nem egykönnyen áll kötélnek,

jó pár percbe beletelik,

hogy dúl a harc s győz – de melyik?

A Vágy-e, mely az ifjút hajtja

begyűjteni a lány kegyét,

melyre hőn vágyik és ezért

az Érdeket most veszni hagyja,

vagy Érdeké az alkalom?

Vágy és Érdek itt egyazon.

De hagyjuk, mi dúlt a lélekben,

hogy a srác meddig hezitált,

a lány nyert, és ez nem véletlen,

a búcsúfia rátalált.

Hogy mi volt a díjban izgató?

Megszerezni, Kedves Olvasó.

Merthogy amit árult a bolt,

nem egy karátkínálat volt.

Ahogy láttam a remekművet,

nem arany volt s nem drágakő,

mert akkor persze érthető

lenne, amit a fruska művelt.

(Volt készlet ott színaranyba,

azt a búcsús magán hordta.)

Az igazság az, meg kell hagyni,

ha hoztak is sok szemetet,

volt oly sátor, hol nem a gagyi

kápráztatta a szemeket. – 

Dilemmát, hogy éppen mi jelent

selejtet, ócskát, értéktelent,

nem csupán ízlés dönthet el,

néha jobb, ha nem tűnik fel,

hogy amit veszel, egy nagy nudli;

bukszád diktál, mire futja,

vigyázol, ne kelljen újra

a hó végén hitelt koldulni. – 

Rég, ha güriztél, annyiért, 
hogy egy hónapban végig ért.

Úgy látom, ez nem változik meg,

témámba akárhol fogok,

jön s ráragad sorra egy sereg

látszatra oktalan dolog.

Pedig mi minden van még hátra!

Például gondolok a bálra,

hol a férfi nép egy része

tajtrészeggé lesz éjfélre,

s a nők közül se marad dísze

falujának egyik-másik:

szégyentelenül piázik,

vagy sunyin egyre lesi, visz-e

vérben valakit a mentős – 

bál anélkül nem jelentős.

De ne szaladjak oly előre,

a vers java még hátravan,

megtudhat mindent majd időbe'

az érdeklődő (már ha van).

Eh, de gyenge és hamis indok,

mentség, arra, hogy alig írok

konkrét dolgokat a máról.

Induljunk hát a kályhától.

Völgyben húzódik e kisközség

a Somogyi-dombság szélén,

és a múlt század elején

még ezerötszáz fős közösség

lakta ezt a szép kis falut –  

ha így fogyunk, neki kaput.

Mi jelzi majd, ütött az óra?

A testét férgek lepik el,

a házak sorra kirabolva,

s mindez senkit nem érdekel – 

sem akkor majd és sem manapság.

Nem csak a burjánzó hanyagság

az oka annak, hogy ma itt

Tengőd virága nem virít,

hogy pereg porták patinája,

mely úgy ragyogott egykoron,

s hogy nem csak a házfalakon

tünedezik és hull múlt bája;

roskad, dől minden s mindenütt,

szolgált, elfáradt, lefeküdt.

Meglehet, borús a látomás,

amit most iderajzolok,

ugyanis van itt-ott változás,

vannak jobbító hajlamok,

csak az a kérdés vetődik fel:

az változik-e, aminek kell?

Mert az a díszmenet hamis,

mely blöfföli, hogy halad is.

Szólhatnék arról is eleget,

ügyek hogy s mire haladnak,

de nem osztom ki magamnak

a jövendőmondó szerepet.

S hogy főm senki ne gyalázza,

vissza a tengődi mába!

A falut magát zsíros földek

veszik körül s erdők szegik,

fenyők, akácok, bükkök, tölgyek,

a nagyját ki ezek teszik.

Akik vágják, nem engedéllyel,

lopva teszik, stikában, éjjel.

Fát eladják, vagy maguknak,

megesik, hogy jól lebuknak,

de nem hátrálnak meg egykönnyen;

szerencsére, mert őszintén

megvallom, én is úgyszintén

tőlük veszem (ha lehet, tölgyben).

És a Szolgálunk és Védünk?

Hát, vagy elkap, vagy lelépünk.

Abbahagyom, mert hallom szinte,

zord bírálóim hangja zúg:

„Mért jó, ha minden kiterítve?
– bár szent igaz, nem vagy hazug."

Jobb is tán, hogyha nem folytatom,

bár volna még néhány mondatom

múltról és máról egyaránt,

örömről és arról, mi bánt,

de fárasztó. Nem a verselés,

hanem a semmi-alkalom,

a lassan ölő unalom,

ez a rám kirótt semmittevés,

amely egyre csak testesül,

s mint ólomköpeny rám terül.

Te jó ég! Megint átsasszéztam

víg búcsús-múltból a mába – 

s mennék vissza. Mitől a hajlam

e táncra? Nem magyarázza

elmém léha hullámzását más:

kábszer a múlt-visszaforgatás.

Felajz ugyan, de nem segít

látni, mi minden érte itt

a városból megszökött embert,

kinek semmi kötődése

(munka, rokon) nincs vidékre,

és mégis huszonnyolc decembert

megélt itt, e kis községben,

harag nélkül, békességben.

----------------------------------------

Ha megorrolt rám az olvasóm,

joggal, nem alaptalanul,

mert becsaptam, hisz nem azt adom,

amit ígértem hanyagul.

Száz bocsánat! Morgása jogos.

Mentségül: én csak egy átlagos

magyar honpolgárként élem,

itt, a nyomorhatár-szélen,

napjaim (miket eltölthetek

megannyi ember közt: magam),

s ihlettel telt hangulatban

még akárhány verset költhetek,

a mellékelt ábra szerint:

csak papírt pazarlok megint.

Tengőd, 2013.