A megemészthetetlen

Hiába csúsznak le a gyomromba,

döcögve, meg-megakadva,

az egykedvűen elfogyasztott napok,

csak gyűlnek ott azok

és nem, nem emésztődnek meg.

Mi több, ők emésztenek engem,

mind kíméletlenebbül azóta,

hogy az életbörtön legmélyére zárt szörnyet,

azzal, hogy cellája ajtaját ököllel verte,

felingerelte,

felingerelte a bolond

pelyhedző állú kis botond-gyermekem.

Örökre megbocsájthatatlan

 − nem néki, hanem nekem  −,

hogy a mafla dörömbölésre

kinyíló aljas pillanat

baljós csikorgása sem keltette,

jaj, nem keltette fel

benne az alvó veszélyérzetet;

ugyanis naivan hagyta,

hogy karon ragadja

a hirtelen ott termett fekete szörnyalak s vigye,

vigye, vigye, vigye, vigye,

vigye őt hetvenhét jégverésen át,

elvigye magával immár mint tulajdonát.

Most, vékony kis kabátban,

ott bolyong az odaátban,

s vár reám.

És én nem merek utána menni.

Pedig hát mennyire semmi

Nélküle eminnen lenni!