HOGY MIÉRT NEM VÁGYTAM FELVONULNI MÁJUS 1-JÉN (SE)

Emlékeim egy elfelejtett sporttelepről.

Mondok egy hihetetlent. Én majdnemhogy kilenc éves koromig a Budapesti Városligetben laktam. De nem ám a szélén, nem az Ajtósi Dürer soron vagy a Május 1. úton vagy a Dózsa György úton, mert akkor nem monda­nám, hogy a Városligetben. Én a Városliget közepén laktam. Ott, ahol most a Petőfi Csarnok áll. Amely már a születésemkor is, 1949 januárban ott állt, csak hát nem volt ekkora. Kisebb volt, karcsúbb, egyszerű és cicoma nélküli. 1947-ben húzták fel a második világháborúban kiégett Iparcsarnok helyén, annak megmaradt alapjára. Ilyen testesre, mint amilyen ma, eredeti méretének több mint a duplájára, csak 1957-ben kezdett felhízni. S ahogy nőtt és terebélyesedett, azzal egyenes arányban önző lett és szívtelen, nagyra vágyó és mohó. Nem vitás, az előző év őszének vihara után fellépő, katartikusnak is mondható állapot minden lélekben előidézett valamilyen változást, de sajnos az ő lelkében ez a változás nem volt szerencsés. Mondom ezt keserűen és tagadhatatlanul immár némi haraggal gondolva rá, miközben nagyon jól tudom, hogy valójában erről a szegény csarnok egy csöppet sem tehetett. Hiszen számára is a változás, a számára pozitív, a régi-új hatalom által rendeltetett el, és ugyan miért ne örült volna a szerencsének (az emberek, kik szintén részesültek ekkor a gyarapodás lehetőségében, inkább kegynek érezték), hogy nem csak hogy megúszta az '56-os vihart és a vihar keltette hullámokat, azok nem tépték szét és nem mosták el örökre, hanem a régi-új hatalom részéről megengedtetett néki egy kis testi gyarapodás, a későbbiekben a város kulturális életében a jelentőségét növelő pár kiló, sőt akár még a súlyfölösleg is. Az én szempontomból viszont katasztrófa volt, hogy a csarnok a hirtelen támadt mohóságával mindent fölzabált, amely finomság addig az enyém is volt. Nem csak a lakó- és játszó teremet ette ki alólam és tett egyik napról a másikra hontalanná (valami ilyesmit éreztem akkor, amikor már nem is mellőle, hanem jóformán belőle kellett kiköltöznünk), hanem bizony az odakötődő emlékeimből is jó párat bekebelezett.

1957 végén, november végén vagy decemberben, nem lehetett már tovább húzni az időt, intézkedni kellett az eltávolításunkról. Ekkorra a Petőfi Csarnok felhizlalása már ott tartott, hogy a hozzáépített új falak körbevették és fojtogatták az akkori otthonomnak, az aőddig a csarnok mellett békésen üzemelő, mára már mindenki által elfelej­tett futballpályának az utolsó megmaradt darabját is. Azt a kis csóró épületet, amely épületnek egyik fele az ott­honunkat jelentő gondnoki lakás volt, másik fele pedig az öltözk, a zuhanyozó és a szertár. A focipálya és a mi közös gazdánk, a Kerületi Tanács, felfogta végre a helyzet súlyosságát, és a befalazástól való megmentésünkre végre odarendelt egy lovaskocsit Az 1956 után újrafogalmazott szocialista miatyánkban valahogy még benne maradt a régi intelem, miszerint költöztetés esetére gondnoknak és attól lefelé csak ló vontatta fuvar jár. Sok mindenünk nem volt, mégis két forduló kellett az evakuálásunkhoz. Ez a nap, ha nem is minden perce, máig itt él bennem. Például jól emlékszem, hogy ugyan felpakoltam szinte az összes emlékemet a második fordulóban még elszállítandó pár bútorunk és ez-az mellé a lovaskocsira, de a magammal vinni szánt sok emlékem közül már ott, a csarnokban, a kőművesek által szorgalmasan tovább dagasztott hasában – vagy seggében, attól függ, honnan nézzük – leszóródott és szétgurult egy csomó. Szerencsére nem a java, mert összeszedni már nem volt idő, indultunk. S a megmaradt emlékeimmel most már engem is kérlelhetetlenül az új lakhelyemre, a „majába” fuvarozott a lovaskocsi. A majába, vagyis a VII. ker. Majakovszkij utca 15., földszint 5/b-be (a kapualjból nézve szemben balra a sarokban), amely ettől fogva az új otthonunk lett. 

         De nem rohanok előre, folytatom a még boldog városligeti időkkel.

A Petőfi Csarnok és én szomszédok voltunk. És míg meg nem változott, jó szomszédok, így aztán a még egy­mást szerető időkben sűrűn átjártam hozzá, s ő mindig fogadott. Mivel semmije nem volt, hiszen csak őrizte a má­sok tulajdonát, azzal fejezte ki vendégszeretetét, hogy zokszó nélkül megengedte, hogy órákig kedvemre baran­goljak benne. Amikor a nagy felhajtást, a Vásárt szolgálta, a benne támadt nagy nyüzs­gés miatt szerettem, amikor meg néptelen volt és mindenféle holmiknak raktárként szolgált, akkor meg azért szeret­tem minden porcikáját, mert az odazsúfolt bútorok, ládák, gépek, mi egyebek közt zavartalanul bóklászhat­tam, és közben nyugodtan fan­táziálhattam, ábrándozva beleélhettem magam egy-egy elképzelt mesébe, az ott levő „kellékek” közé álmodott va­lamilyen hős szerepbe. A gyerekkorom Petőfi Csarnokába öt vagy hat, a mai nagy garázskapuhoz hasonló, de hul­lámlemez rolóval zárható kapukon lehetett bejutni. Amikor üres volt, ami szinte sose fordult vele elő, egy nagy hangárnak is beillett volna, és úgy, üresen nem is lett volna számomra olyan izgalmas. Amikor raktárként használ­ták és napközben majdnem minden órában hoztak vagy vittek valamit, nem húzogatták a rolókat le-föl állandóan; a tárt kapukon tehát bármikor ki-be járhattam, elég volt, ha avval az egy portással jóban voltam, aki vigyázta a csarnokot, meg még a testvérét is a szomszédjában, a troli út mellett, azzal párhuzamosan, egy, a háborúban szin­tén elpusztult épület alapjaira felhúzott és valamikor a hatvanas évek elején lebontott, mára az emlékezetből is kitörlődött Kossuth Csarnokot. 

Hogy miképp voltam én szomszédja a Petőfi Csarnoknak, és értelemszerűen a másik csarnoknak is? Kérem szépen, a régi, a szerényebb Petőfi Csarnok örökölt még némi udvariasságot, úri gesztust a felmenőjétől, az Ipar­csarnoktól, ezért aztán a hátsó oldalán, az akkor Május 1. útnak nevezett ligetszéli út felé néző oldalán, belátva, hogy másnak is kell itt a tér, hagyott másfél uszkve két hektárnyi helyet egy focipályának. Egy olyan vidékies, a széleken itt-ott füves, ám nagy részében földes-poros „stadionnak”. Ez a pálya, ha még „élne”, pontosan egyidős lenne velem. Merthogy úgyszintén 1949-ben született, mint én. Vagy legalábbis az időtájt fogant. Világrajövetelét az 1949-ben Budapesten rendezett VIT-nek, anyakönyvezett nevén Világifjúági Találkozónak köszönhette.

Felvetődhet a kérdés, ez a pálya miért épült meg, és miért éppen ott, ahol. Nos, tudomásom szerint azért, mert a VIT nyitó- és záróbulijához, és nem utolsó sorban a kettő közti impozáns, színes-flancos nagy lobogásokhoz a krémnek ugyan ott volt a Millenáris sportpálya, de a mindennapi zakatoláshoz a békeharcos-sereg közlegényeinek is kellett valami placc, lehetőleg a tömeggyűlések helyéül szolgáló Hősök tere közelében. S ha kellett, akkor lett is. Hogy pontosan hogyan, nem tudhatom, és nem csak azért, mert abban az időben én a mindennapi betevőmért küzdöttem hevesen egy másik „placcon”, a gondoskodó természet által szépen kialakított dombos területen, vagyis anyám tejtől duzzadó mellén, de gondolom, ugyanúgy készült ez a projekt is, ahogy abban az időben a legtöbb: lóhalálban. A csarnok mögött nekiálltak és lelkes „buzdítás” mellett – „Gyerünk, ne lazsáljatok, az anyátok úristenit!” – földet gyaluztak, lapátoltak, gereblyéztek, hengereztek – a kivezényeltek. Előre bocsájtom, a részletek terén továbbra is csak a fantáziámra hagyatkozom, ámde azért egy kicsinyest ismerve a kort, és nem csak a könyvekből, talán nem is beszélek túl nagy marhaságokat. Valószínű, úgy folytatódik ez a történet is, ahogy akkor kis hazánkban az ilyen történetek folytatódtak, vagyis: elkészült a nagy mű, ment a jelentés a funkcik felé, hogy minden oké – bocsánat, háráso –, s tőlük meg jött, természetesen csak a munkát felügyelő elvtársaknak, a dicséret, kézrázás, csillag-sarló-kalapács – és három nap múlva meg értük a fekete autó. Mert hát hogyhogy nem találták ki az építő elvtársak maguktól, hogy ezen a sebtében kialakított, mindenféle parádézásra ugyan alkalmasnak minősített területen nem csak lelkesen találkozni meg zakatolni akar majd a világ ifjúsága, hanem „olimpiázni” is? (Az 1948-as londoni olimpia szelleme ott lebegett a VIT felett.) Nosza, gyorsan új brigád (még mindig a kivezényelt, még nem a sztahanovista), és rohammunkában vonalakat húztak: alap, oldal, felező, ötös, tizenhatos, egy jó nagy kört középre, végül ácsoltak két futballkaput, és máris kész volt a „városligeti Wembley”, kezdődhetett a nemzetek közötti csontzene. Két koncert között pedig a súlylökés, a gerelyvetés, a diszkoszvetés, ja, és ki ne maradjon a legfontosabb, a gránátdobás. Megjegyzem, nem értem, ezt miért nem keresztelték „vetés”-re, hiszen ez szórta el legjobban az MHK magját – ami később a mi pályánkon is szépen kivirágzott. Bevallom, nekem is utána kellett néznem, mi is volt pontosan ez az MHK, amiért gyerekként, tehát a korom miatt az emháká által még érinthetetlen voltomban magam is lelkesedtem. Mint szurkoló! Kérem szépen, ez egy mozgalom volt, jelszava pedig így hangzott: „Munkára, harcra kész”. Tömegsportként aposztrofálták, de tulajdonképpen hasonmása az elődjének, a leventének, amely úgyszintén a polgári társadalom militarizálásának az eszközeként lopódzott be anno az emberek hétköznapjaiba. No  ifjúság, ha magasat meg távolt ugrani szottyan kedve éppen. (Megjegyzem, a VIT alatt még nem járt ott troli, csak 1949. december 21-én, Joszif Visszarionovics Sztálin hetvenedik születésnapján indult meg a ma is arra járó 70-es.) Végezetül készült egy fa korlátsor, körbe a pálya körül, hogy egyértelmű legyen, hol az ifjúság rendelkezésére bocsájtott játéktér határa. Meg aztán arra támaszkodva kényelmesen lehetett kajálni. Szotyizni meg tökmagozni.

De ez utóbbit már csak később, amikor már jócskán elmúltak a kötelezően makulátlan VIT-napok, amikor már ezt a területet is bekerítették és lefokozták egyszerű focipályává, és kijelölték néhány alsóbb, sőt a legalsó kategóriában focizó budapesti csapat játékhelyévé, és amikor én már nem a pelenkába, hanem a távolugrógödör homokjába pisiltem alkalmasint, mondanom se kell, hogy a faterom nem nagy örömére. Tudniillik a VIT-et derekasan kiszolgáló „stadion” focipályává való leminősítése után, a környékbeliek által akkor már csak Petőfi pályának nevezett sporttelepnek apám lett a gondnoka. Az első és utolsó, vagyis az egyetlen. De mielőtt még bárki azt hinné, hogy a gondnok akkor és ott hivatalt jelentett, gyorsan felejtse el. Ez azt jelentette: mindenes.

Nos, hát innen, erről a sporttelepről naponta elindultam én világot látni. És ilyenkor el is jutottam jó messzire. Akkor nekem a jó messzit a Vajdahunyad vár jelentette. Ez a ligeti vár magába bolondított. Vonzott, mint a mágnes. Mondhatnám, hogy sokszor körbejártam és megcsodáltam minden porcikáját, de ez soha nem történt meg. Nemcsak hogy nem jártam körbe, tulajdonképpen alaposan megnézni se mertem. Ez a vár nekem akkor olyan hatalmasnak és zegzugosnak tűnt, hogy féltem, ha nem ugyanazon az általam kitaposotton úton megyek hozzá, amin szoktam, ha másfelől, másik oldalról közelítve akarom meglátogatni, kvázi randizni vele, úgy eltévedek, hogy sose találok haza. (Világot látni mentem én ilyenkor, nem világgá.) Ezért aztán, amikor kedvem szottyant őt látni, indultam én egyenesen (vár)toronyiránt, fittyet hányva arra, hogy gyalogutak is vezetnek oda, fütyültem a „FŰRE LÉPNI TILOS!” táblákra, átléptem sorra a füvet mindenütt elkerítő, nekem majdnem térdig érő kifeszített drótokat és csak mentem árkon-bokron át. Odaérvén először illedelmesen mindig a vár asszonyánál viziteltem le. Az anonimusznál. (anonimusz így, anonimusz úgy, hallottam mindig azoktól, akik mellette és mellettem elmentek, így hát azt gondoltam: mivel én ilyen nevet nem ismerek, akkor ez nem is név, hanem azt jelenti valamilyen idegen nyelven, hogy szobor – ma már tudom persze, hogy ki is az az Anonymus). Ezt a szobrot minden látogatásom alkalmával körüljártam és megcsodáltam, hogy milyen nagydarab öregasszony. Mi tagadás, megfordult a fejemben, hogy ez a nő – merthogy annak hittem én őt akkor – a termete miatt nem fér be a mellette lévő templom ajtaján, azért ücsörög odakint. (Nem csak a Petőfi Csarnokban találtam ki magamnak történeteket.) Valójában csak kápolna ez a templom, kicsinyített mása a Jáki templomnak. Másolat ide, másolat oda, meg hát mit tudtam én ezt akkor, nekem tetszett, így aztán mindig jól szemügyre vettem. De csak kívülről. Ugyanis amikor én arra jártam, az ajtaja sosem volt nyitva. Ágaskodni pedig röstelltem, szégyelltem hogy pipiskednem kell ahhoz, hogy elérjem a kilincset és benyissak. Meg aztán valami olyasmit gondoltam, hogy a Jóisten éppen pihen bent, és hát ugye pihenés közben nem illik őt zavarni. Így hát inkább nem is forszíroztam vele a találkozást, inkább fogtam magam és az érdeklődésemet szépen átirányítottam a mellette lévő boltíves várkapura; elmentem alatta egyszer-kétszer oda-vissza, hátrahajtott fejjel, óvatosan, egyfolytában felfelé nézve, mert mit lehet tudni, megindul az a hegyes lécekből álló kapu lefelé, én meg pont ott alatta... de ennek ellenére reménykedtem benne, hogy elkapom a pillanatot, amikor a kapurácsot elkezdik leengedni. Sose sikerült ezt meglátnom. Most már tudom, hogy nem azért, mert nem voltam elég állhatatos. Mert, bevallom, nem voltam az. Mivelhogy a néhány perces kapu alatti ide-oda ingázás után mindig engedtem a Mezőgazdasági Múzeumnak és hagytam magamat általa beszippantani. Hagytam, hogy hatalmas ablakszemeivel magához édesgessen, majd úgyszintén nagy, üveges ajtószáján benyeljen. Könyörtelenül, de egyben kegyesen, mert egyszer sem kért tőlem belépődíjat. S ha jól emlékszem, másoktól se. A magam részéről meg is háláltam a jóságát: egy-két órán át biztos, hogy mindig bámultam a csodáit. A sok látnivaló mellett legjobban az a mai nyerőgépekhez, pókerautomatákhoz hasonló szerkentyű tetszett, amelyen ha nyomtam a gombot, az üveg mögötti kép pörögni kezdett (legalábbis úgy látszott, mintha pörögne), és láttam, mintha rajzfilmen nézném, hogyan megy, üget, fut vagy vágtat a ló; hogy a járás vagy futás során milyen sorrendben és ritmusban szedi a lábát, hogyan, milyen módon ér talajt a patája, milyen a testtartása meg egyebek. „Hé, kölök, más is meg akarja ezt nézni!” – szóltak is rám több ízben, amikor sokáig ott ragadtam a „mozi” előtt. 

Volt egy másik liblingem is. Őt is majdhogynem naponta meglátogattam. Magányosan és szerényen húzta meg magát a Liget egy másik részén, a Vajdahunyad várral ellenkező irányban. Ez az akkori kedvenc egy amolyan nagyobb faragott kő volt. Számomra a különleges az volt benne, hogy rá volt ez írva: Fuit. E kő a földbe már majdnemhogy teljesen besüllyedve, alig észrevehetően, elhagyottan kuporgott a nagy fák között. Szürkés zölden, ápolatlanul, és amit én még látni véltem rajta, bizonytalanul. Mint ahogy bizonytalanul kuporgott akkor, abban a világban sok „múltbéli kacat”, nem tudván eldönteni, kitartson-e, vagy törődjön bele, hogy nincs tovább. A kőre véset szót el tudtam olvasni, hiszen Ida néni, az első tanítóm a Május1. úti iskolában, nem csak arra tanított meg igen hamar, hogy jobban járok, ha a többiekhez hasonlóan szépen hátra tett kézzel ülök és figyelek, hanem olvasni is, ám e szót nem értettem. Sőt abban is bizonytalan voltam, hogy mi ez a kő. Sejteni sejtettem, de ha valaki megkérdezi, milyen kő ez, mivel temetőben még sose jártam, tehát ehhez hasonlót se láttam még soha, nem mertem volna határozottan azt felelni, hogy sírkő. Nem tudtam én azt még akkor biztosan. Mint ahogy a „Fuit” szó is csak jóval később fedte fel magát előttem, csak évek múlva lett számomra világos, hogy a szó latin és azt jelenti: volt.

Ezek a világfelfedező barangolásaim tavasztól őszig tartottak. Télen nem volt nagyon ide-oda mászkálás, ezt megnézem, azt megnézem. De azért csak kidribliztem magamnak mindig valami külső programot. Hogyan? Általában úgy, hogy a lehető legnagyobb átéléssel unatkoztam otthon, bent a lakásban, egészen addig, amíg a nyolc évvel idősebb nővérem közreműködésével végre rám nem került a sapka, a sál, a kesztyű, a meleg nadrág, meg ha kellett, a hócipő.

– Ne szennyezd már tovább a savanyú képeddel a lakást, menjél isten hírével, ahová csak akarsz! De időben hazatalálj! – penderített ki általában ily módon nővérem az ajtón, de egyáltalán nem haraggal. Persze egy percig se maradtam az ilyenkor minden eseménytől mentes focipályán, hanem indultam a kedvenc helyemre. Igen, a Vajdahunyad várhoz. Illetve ilyenkor a szomszédjába. Gondolom, annak, aki járt már a Városligetben a Vajdahu­nyad várnál, nem ismeretlen a szomszédja sem, a korcsolyázó hely, a Városligeti Műjégpálya. Ami tavasztól őszig csónakázó tó. És most, ha a Kedves Olvasó ismeri a helyet, biztos felsejlik előtte, mint ahogy előttem is, a műjégpálya impozáns épülete, a városligeti tó hídja, annak egyik vége felől a Vajdahunyad vár ködös sziluettje, a másik végétől nem messzi pedig a hósipkás, hógalléros szobrok a Hősök terén (amikor van hó), meg a két múzeum, a Műcsarnok és a Szépművészeti, s ha felfelé tekint, a Millenniumi emlékmű égbetörő oszlopának a tetején Gábriel arkangyal.

Nos, ez a hely az, ahova én télvíz idején kikapcsolódni mentem. Élvezni a korcsolyázást. Élvezni úgy, hogy eközben soha nem korcsolyáztam. Korcsolya nélkül? Nézelődni mentem én oda, a hídról nézni a színes kavargást, magamat odaálmodni, ahogy én is korcsolyámmal köröket meg nyolcasokat rajzolok a jégre, és, mi tagadás, egy kicsit irigyelni a gazdagokat. Mert akiknek korcsolyájuk és pénzük van arra, hogy a műjégpályán korcsolyázza­nak, azok gazdagok, gondoltam akkor, gyerek fejjel. Meg még azt is, hogy az én gyerekem ilyen badarságot már nem fog hinni.

Tévedtem.  

Amikor nem rend és szokás szerint

Egy kis srác életében rendre új meg új élményként szerepelnek az őt érintő vagy vele megtörténő dolgok. Minden új nappal valami jön az életébe, ami még nem volt, ha nagyon érdekes, akár egész nap is ott van vele és csak az esti lefekvéssel illan el. Nem végleg, csak elröppen félre, helyet adva a másnap jövő újabb élményeknek. Hogy az adott nap, hét vagy hónap új élményei, történései mit számítanak, mennyire jelentősek az életében, akkor és ott nem tudja. Mint ahogy egy-egy esemény jelentőségét azon nyomban a felnőtt ember se látja meg. Java részük. Ugyanis élnek köztünk pillanatlátók. Ők azok, akik mindig és mindenhol meglátják a pillanatot, és benne azt, hogy az mit hoz. Nekik. (Velük van tele a… műjégpálya.)

1956 októberében én is még kis srác voltam. Addig csupán csak hét évet és kilenc hónapot szurkoltam le a múló időnek, ezért aztán nagyon még se pillanatlátó, se előrelátó nem lehettem. Mint ahogy nem is voltam. Azon az őszi napokon nekem is csupán jöttek és mentek a dolgok az életemben. Bár nem rend és szokás szerint. S ha azok az őszi napok nem is fordították fel fenekestől vagy tragikusan az életemet, életünket – hiszen a családban valamennyien hál’ Istennek baj nélkül átvészeltük azokat –, nem múltak el nyomtalanul. Az akkor rajtam, rajtunk átfolyó események lerakták elmémbe és zsigereimbe egyaránt a hordalékukat. Hogy aztán e hordalékban akad netán valami gyöngyszem is, vagy az egész csak sóder, kiderül, amikor az üledékbe évek múltán belemerítek.

Naptár ugyan nem jelzi, de valami azt súgja, most van évek múltán.

Éveken át meg voltam győződve róla, hogy a csúfság az ipsével késő délután, ha úgy tetszik, kora este történt meg, és nem pedig este tíz óra tájban. Talán azért gondoltam egészen a közelmúltig ezt, mert amikor néha átdöcögtek rajtam az akkori emlékek, azok az időpontra vonatkozólag ezt és így sugallták: az atyus végóráinak idején ugyan már sötét volt, de nem tök sötét, hanem csak kora esti szürkület, amelyet a szokottnál sötétebbre festett az, hogy még nem ért oda hozzánk a lámpaoltogató, a liget gázlámpáit este üzembehozó, reggel pedig lekapcsoló ember; még nem ért oda a kerítéskapu előtti gázlámpához, ahova az útja során minden nap el szokott érkezni, s mivel ősszel korán sötétedik, már úgy öt óra tájban, érkeznie kellett volna, hogy a rolóhúzóhoz hasonló kampós rúdjával egy laza mozdulatot tegyen a míves öntöttvas lámpaoszlopon körülbelül három méter magasan levő lámpa kallantyújára, amitől aztán lőn világosság; izmosabban csak a gázlámpa körül, de távolabbra is kerül megfelelően belőle. (Amúgy tényleg nem ért oda a lámpaoltogató. Se aznap, sem utána, néhány napon át.) No meg még azért is tévedhettem az ipsét ért csúfság időpontját tekintve, mert anyám a a családunkban nemzedékről nemzedékre öröklődő jellegzetes füttyjellel legkésőbb kilenc órakor, de ősszel és télen előbb, mindig behívott, beparancsolt minket, a bátyámat és engem, hallótávolságon belül bárhonnan, bármiféle, miszerintünk abbahagyhatatlan játékból, de ezen a napon a lámpaoltogatóhoz hasonlóan ez az időjelző füttyjel is elmaradt. Mint ahogy napközben is elmaradtak dolgok. Olyanok, melyek a focipályán napi vagy heti rendszerességgel ismétlődtek. Ha jól emlékszem, például elmaradt az öltözők takarítása. Ami nem volt nagy munka, csak össze kellett söpörni a focicsukákkal behordott földet vagy sarat a két öltözőben (logikus, hogy kettőnek mindenképpen kellett lenni), na és persze a bíróiban. S mint említettem, nem nagy munka volt, ezért aztán a bátyámra bízta ezt apám. A bátyám meg természetesen volt olyan kedves, hogy engem se hagyott ki soha a buliból. Bár lehet, hogy tévedek. No, nem a bátyámmal és az ő kedvességével kapcsolatban, hanem abban, hogy elmaradt a takarítás. Jobban mondva, hogy azon a napon maradt el. Ugyanis ahogy utánanéztem, az a nap, az ipse pofára esésének a napja, kedd volt. Az öltöző takarítást pedig a vasárnapi meccsek után, hétfőn kellett mindig megcsinálni. Ha tetszett, ha nem. Nem emlékszem olyanra, hogy egyszer is mertünk volna nemet mondani. A bátyám az apámnak, én meg a bátyámnak. Suma summárum: lehet, hogy akkor se hétfőn, se kedden nem volt takarítás, de máskor a hétfői napokon az öltözők annak rendje és módja szerint ki lettek takarítva. Mert kedden jött a Beretka. Hogy ki volt ez a Beretka? Nem más, mint a pályatulajdonosi joggal felruházott valamilyen szerveződés „elit csapatának” a kacska kezű szertárosa. Amellett meg: szasszer. Legalábbis úgy emlékszem, valami ilyesmit mondott apám egyszer, halkan, majdhogynem súgva anyámnak, amikor kettesben beszélgettek és nem sejtették, hogy hallom őket. Hogy mit jelent a szasszer, egy darabig nem tudtam, de mert a család minden tagjának viselkedéséből – a még éppen csak totyogni tudó húgomat leszámítva –, tehát anyám, apám, nővérem, bátyám minden megmozdulásából, például ahogy a Beretka megjelenésekor azonnal akadt valami sürgős teszek-veszek-söprögetek dolguk, és a lehető legtávolabb tőle, rögtön tudtam, hogy nekem se kell őt szeretnem, és nem azért mert a többiek nem szeretik, hanem mert biztos – gondoltam –, hogy azt az elmaradhatatlan öltözőtakarítást neki köszönhetem. A szar szertárosnak. Mert hát mi mást is jelenthet a szasszer, mint azt, szar szertáros, jöttem rá egyszer csak hirtelen, és magamban nagyon büszke voltam rá, hogy megfejtettem a titkot.

Amikor idő múltával az ember belegondol, hogy az élete során mennyi érdekes dologról maradt le, fáj miatta a szíve. Még akkor is sajnálja az elszalasztottakat, ha nem valami felhőtlen, kívül-belül happy sztoriról van szó. Az atyus pofára esése viszont a dokumentumok tanúsága szerint feledhetetlen élmény lehetett az akár csak néző­ként ott levőknek is. Így aztán természetes, hogy a mára történelemformáló eseménnyé lett „nagy húzás”-ról való lemaradást most mint elszalasztott élményt könyveli el a hajdani kis srác, és bánja, hogy nem volt ott. Még úgy is bánja, hogy nem rajta múlt a hiányzás, ugyanis nem kapott engedélyt felszállni a kalandjáratra.

A Sztálin-szobrot – mert arról van szó – csak teherautókkal húzott drótkötelekkel tudták ledönteni. Először ugyan nekiállt a nép sima kötelekkel, gondolva, hogy elég lesz az is, meg néhány hórukk, ám az atyus meg se mozdult. Ezért aztán teherautókkal jöttek besegíteni. A Csepeleken hozott drótköteleket ráhurkolták a nyakára, derekára, és mivel közben jött az infó, hogy csizmáig tömör bronzba van öntve az ipse, tehát nem teljesen, csak térdtől felfelé üres, úgyhogy csak a csizmától elvágva van esély a ledöntésére, rögtön ott-termett egy lakatosbrigád lángvágókészlettel és az atyust a két csizmaszárnál elgyengítették. A szobordöntés sztoriját onnan tudom, hogy már számos helyen leírták, ám azt, hogy egy ideig a csizmák még úgy álltak ott a talapzaton, mintha valaki miku­lásra tette volna ki azokat, de ottfelejtette, már magam is láttam. Amikor már elmúltak a harcok, és még nem kel­lett félni semmilyen retorziótól (vagy nem éreztük, hogy kellene), én is ott bámészkodtam több kis sráccal egye­temben a csizma alatt, a híres-hírhedt emelvény tövében, hogy lássam a nép immár szimbolikus ítéletét az atyus felett, azt, ahogy az emberek szinte fürtökben nyüzsögnek a bronzcsizmán és kisebb-nagyobb darabokat fűrészel­nek, kalapálnak, feszegetnek le belőle. Ha nekem kellene megmagyaráznom ennek az önkéntes (bronz)csizma- (el)pucolásnak a lelki hátterét, semmiképp nem azt mondanám: a kegyelet és az atyus iránti rajongásuk sarkallta az embereket arra, hogy hazavigyenek a csizmájából emléknek egy-egy darabot. Jó ideig én is őriztem egy, a bámészkodásom jutalmául az egyik csizmacsonkítótól kapott gyufásdoboz nagyságú bronzdarabot. Aztán ez is elkallódott, mint ahogy annyi minden más, ami az ember életében az évek múlásával el szokott veszni; egyszer csak nincs, valahova eltűnik – hogy ezzel, a hiányával, egykét percre mégiscsak jelentőssé tegye magát.

Nem tagadom, jó lett volna ott lenni az ipse utolsó attrakcióján, a földet rengető pofára esésen. Hiszen a mű­sor úgymond egy karnyújtásnyira zajlott mitőlünk. Légvonalban nem több mint öt-hatszáz méterre. És mi akkor még a ligetben „légvonalban” közlekedtünk: ahol csak lehetett betartván a szabályt, miszerint két pont között a legrövidebb út az egyenes. Tehát semmi perc alatt ott-teremhettem volna. Ám ezen a napon apánktól, mint már mondtam is, nem kapott egyikünk se startengedélyt. Már napközben sem!

Ő tudta, miért.

Adalékok ahhoz, miért lett letiltva a repülés.

A faternak volt egy régi, igen csak meggyötört, de még a hatvanas évek közepén is jól szolgáló, szinte elnyű­hetetlen hátizsákja. Ez a hátizsák semmivel se volt különb a hozzá hasonló sok másik civil hátizsáknál, de úgy gondolom, talán kettőben együtt sem volt a szolgálati idejük alatt annyi teher, amennyit ez a pályafutása alatt hordott. Nem a kilókban mérhető teherre gondolok, hanem az évek alatt apám által cipelt nehézségekre, melyek a vállát-hátát nyomták-húzták sok-sok éven át.

Apám ebben a hátizsákban őrizgette a fiatalságát. Tizenhárom-tizennégy éves koromig ez a zsák nekem „tabu” volt. Fölöslegesen, hiszen addig ő – megérdemel ennyi tiszteletet, hogy „ő”-ként szerepeljen itt – engem egy csöppet sem érdekelt. Látni láttam a szekrény mélyén, sőt a kezembe is fogtam néhányszor, és innen tudom, hogy a szája mindig be volt kötve s a ráhajló leffentyű meg becsatolva, még úgy üresen is. Úgy viselkedett, minthogyha gondosan őriznie kellene valamit. És igen, őrzött is. Megfoghatatlan emlékkockákat: mondjam azt, utcaköveket, nagy- és kisméretű macskaköveket, azokat, amelyek apám életútját burkolták.

Hagyom, hogy ez a látomás most kézen fogjon és segítsen „emlékezni”, nagy részt arra, amit tulajdonképpen csak apám „történelem óráiból” ismerhetek.

Ahogy apám életútján gondolkodom, azt veszem észre, hogy ezek a kövek sehogy nem illeszkednek egymás­hoz, ezért aztán szinte lehetetlen őket összepasszítani, pláne ha közülük több darab is hiányzik. De mindezek ellenére lehunyt szemmel forgatom, simogatom a köveket és megpróbálom gondolatban sorba egymás mellé tenni azokat, és a hevenyészve újra lerakott úton apám életútjának egy-egy szakaszát bukdácsolva bejárni.

Az egyik emlékkő 1949/1950 rabszámot hordja magán. Apám a születésem évének őszét, karácsonyát és 1950 tavaszát, nyarát rabságban töltötte, bírói ítélet nélkül, amolyan „előzetesben”. Hogy miért? Sajnos apám élet­kövének ez a darabja idomtalan és barázdákkal teli, nem lehet, nem tudom tisztán kitapintani. Amennyire mégis, abból számomra az derül ki, hogy a bűne legfeljebb az lehetett, hogy visszajött (felnőtt fejjel magamban én is hibáztattam ezért). Hogy honnan jött vissza? Már majdhogynem a hajóról. Az olaszországi kikötőből induló hajóról, amellyel Amerikába mentek volna.

Tudom, ez így homályos, érthetetlen. Kezdem az elején. Indulás: 1948 ősze vagy tele. Nem lehetett más évszak, mert amikor a fater beszélt néha élete ebbéli szakaszáról, valahogy így mondta el a lefalcolást, annak egyik jelenetét: „És amikor megláttuk a két határőrt, azonnal le az ösvényről, be az árokba, bele a hideg sárba, úgy, hogy ne csak mi, de még a hátizsák se látsszon ki véletlenül se, a viharkabát elég vízhatlan volt, így aztán kibírtuk a hideg pocsolyában addig, amíg elmentek.” Bizonyára feltűnik az olvasónak, hogy fentebb kétszer is többesszámot használtam: „Amerikába mentek volna”, „amikor megláttuk a két határőrt”. De a fogalmazás így van rendjén, mivel apám ebben a „kalandban” is, mint ahogy az élete során addig megélt összes többiben, nem egyedül vett részt. A másik főszereplő mindig és mindenben az öccse volt. Apám és az öccse évtizedeken át elválaszthatatlanok voltak. Bármit is csináltak, jót vagy rosszat, mind együtt terveztek ki és együtt is hajtották végre. Ám a szikra soha nem az apám fejében pattant ki. A dolgokra való rálátásban sem ő volt a jobb. Valószínű, hogy most is az öccse volt az, aki itthon, a háború utáni Magyarországon, egyszer csak megérezte a terjengő, lassan bénító, alattomos politikai áramlatokat, és felvetette, hogy lépni kellene. Összeültek, megbeszélték, és léptek. Leléptek. Nem ment könnyen, nem egy Páneurópai Piknik volt, de sikerült.

„Költő, hazudj! Csak rajt' ne kapjanak!” Ám ha csak egyszerű halandó vagy, mondj inkább igazat.

Hát igen, a „terjengő, lassan bénító alattomos politikai áramlatok” mint disszidálást kiváltó ok nagyon jól mutat itt, csak hát nem igaz. Ez a két ember olyan messze volt a politikától, mint Makó Jeruzsálemtől. Az indíték, hogy miért indultak el az Újvilágba, egészen más, sokkal egyszerűbb – és egyben bonyolultabb.

Hol is kezdjem? Akárhol is kezdeném apámról és öccséről a történetet, mindig fennmaradna a kérdés: tulajdonképpen kik voltak ők, milyen emberek? Ennek akár csak negyven-ötven százalékos találataránnyal történő megválaszolásához is nagyon jól kellene ismernem azokat a közeli és távolabbi elődeiket, akik őket a génjeikkel felvértezték: a szerelmek útján keveredett és átadott génekkel őket megformázták, kívül és belül magukhoz hasonlóvá tették. De bármeddig is megyek majd netán vissza az időben, mászok ide-oda a családfán, az ágak már csak mint csontvázak lebegnek majd ott, nem veszi körbe azokat a sok-sok szálból fonódott leélt életek sokrétegű szövete, s a szövet anyagáról és mintájáról is már vajmi keveset tudhatok majd meg, ám biztos vagyok abban, hogy nem mint rongyot hordták azt az őseim egykor.

Ifjú Chiovini Sándornak, apai nagyanyám unokaöccse életszövetének mintázatáról valamivel többet tudok, mint a semmi.. Mert ugyanis ebben a mintázatában ott volt egy, az ő szemszögéből jelentéktelen motívum: apámék Argentínába emigrálásának az ötlete.

De mielőtt a kivándorlás-történetet folytatnám, merítek egy kanállal a családi múltból.

A napokban az elém került és nagy élvezettel átböngészett – és sajnos a Chiovini család családfájának csak egy részét tartalmazó – dokumentumból tudtam meg, hogy apai nagyanyám voltaképpen mikor született, és hol. Chiovini Margit nagyanyám 1880. május 10-én született Budapesten. Szüleinek első gyermekeként. Margit nagyanyámat hét év múlva, 1887. január 10-én követte Gyula. De utána már kétévenként születtek meg a testvérek. Gyula után 1889. február 12-én Sándor,, majd jött Gizella, 1891-ben, végül az utolsó testvér, Mária született meg 1893. október 10-én. Ők is mind Budapesten látták meg a napvilágot. A Chioviniknél a többi ágakon is mindig sok gyerek született, de ezt soha nem a szükség diktálta. Náluk nem azért születtek a gyerekek, hogy a megmunkálandó földjükön legyen minél több munkaerő – mint anno a paraszt családoknál (hol később meg ellenkezőre változott a trend, és csak egy gyerek született, hogy a földvagyon ne aprózódjon szét) –, mivel egy Chiovini sem volt soha földművelő. Valószínűleg inkább azért volt náluk ily gazdag a gyermekáldás, mert a délvidéki temperamentumuk ezt hozta. Ugyanis a család Itáliából származik, ahogy azt a családfa bizonyít.

Íme a Magyarországra hullott magból termett fa kezdő hajtása:

Chiovini Péter

született Olaszországban, Magyarországra jött,

Egerbe (Heves m.) 1803. május 3., családjával.

Születési helye és ideje ismeretlen.

Meghalt Egerben, 1825. május 11-én, du. 4 órakor.

Neje:

Mária Del Grande

Született: Olaszországban ismeretlen időben és helyen.

Meghalt Egerben, 1833. november 1. du. 11 órakor.

Gyermekei...

És szépen sorban következnek: Katalin, Jakab (ők még Itáliában születtek és a szülőkkel együtt jöttek Ma­gyarországra), Mária Anna, Péter, és megint Péter – az előző gyermek alig egy évet élt; és a többiek közül is csak hárman, Katalin, Jakab és Mária Anna voltak azok, akik továbbörökítették a Chiovini vért; mivel akkor még gya­kori volt a gyermekhalandóság; járványok dúltak, a betegségek orvoslása olyan volt amilyen, tehát „természetes” volt a gyermekhalál és a korai halál. Chiovini Péter és Mária Del Grande házasságából 1809-ben és 1812-ben született meg a két utolsó gyermek, Ferenc és Anna Mária.

De most nem innen folytatom, visszaugrom a történetemhez, abban pedig időben előre néhány generációval. Chiovini Sándorhoz, illetve, apámék disszidálásában katalizátorként szereplő ifj. Chiovini Sándorhoz.

Ahogy a család történetében elmerülök, rendre művész meg szellemi foglalkozású Chiovinikről olvasok. Ezért is lepett meg, hogy nagyanyám testvérének, Chiovini Sándornak, aki a zsurnalisztikát választotta hivatásul és újságszerkesztőként elég sokra vitte, a szintén Sándor nevű fia szakmát tanult és tímár lett. És valószínűleg nem is akármilyen, hiszen ha nem jó bőrcserző lett volna, biztos nem csinál szakmai és üzleti karriert a tengerentúlon, ahogy azt tette Argentínában. No, persze ehhez egyedül a szaktudása ott is kevés lett volna. Kellett hozzá egy társ, egy koponya, az üzleti vonalat vivő valaki. És ugye ki más is lehetett volna az, mint egy zsidó. De kérem, eb­ből itt most senki ne hámozzon ki semmiféle antiszemitizmust! A világ ilyen volt akkor is, vagyis az üzlethez ők értettek jobban.

Nem csak közvetlen Trianon után hagyták el Magyarországot rengetegen, vándoroltak ki évekkel később is Amerikába szerencsét próbálni. Volt, akinek a szerencse északon kopogtatott be az életébe, volt, akinek délen, s voltak sokan, akiknek se itt, se ott, legfeljebb egy kicsivel könnyebbek lettek a mindennapjaik, de úgymond, va­gyonra nem tettek szert. Valahogy ez utóbbiak közé gondolhatta az esélyeit az ifjabbik Chiovini Sándor is, ezért aztán esze ágában se volt elmenni itthonról. Neki nem, ám nem számolt a zsidó ismerőssel, az idősebb egykori ba­ráttal, aki a harmincas években „tántorgott ki” Amerikába, annak is a déli részére, még pontosabban: Argentínába. Ahol aztán addig-addig próbálkozott az ott hétköznapinak számító marhabőr értékesítésével, kicsiben, majd foko­zatosan nagyban is, mígnem bejött neki az üzlet. És olyannyira, hogy már nem csak az eladással akart csupán pénzt keresni, hanem a marhabőr feldolgozással is megpróbálkozott. A bőrkikészítéssel. Természetesen nem úgy, hogy ő maga állt neki a bőrcserzésnek, hanem üzemet alapított hozzá. Csakhogy nem gondolt arra, hogy Argentí­nában vannak még nálánál is nagyobb „zsidók”. Az argentin tímárok. Ugyanis ahol csak tudták, átmeszelték, mi­vel nem szakember volt. Ezt megunván jött neki a gondolat, hogy régi magyarországi kis haverját, a tímár szak­mában ugyan még nem jegyzett – hogy jegyezték volna, húsz év körüli suhanc volt –, ám a mesterek által is ígére­tesnek tartott ifj. Chiovini Sándort megpróbálja kicsábítani, s őt bízni meg a bőrfeldolgozó üzemének a szakmai vezetésével. Hogy rövidre fogjam: sikerült neki. És ott, Argentínában, Buenos Airesben végül arra jutott a kettőjük együtt munkálkodása, hogy idővel tulajdonostársak lettek a vállalkozásban. Amely vállalkozás jól ment. Az 1940-es évek közepére már meglehetősen jól. Olyannyira, hogy Sándornak már nem kellett a nap minden percében a bőrcserzéssel és az üzletmenettel kapcsolatos dolgokon agyalnia, így aztán az egyik ilyen „lyukas órájában” eszé­be jutott, mi lenne, ha egy kicsit jótékonykodna – merthogy ideje lenne elkezdeni gyűjteni egy-két jó pontot oda­átra. (Szegény, mintha érezte volna...) S ha már jót akar tenni, nem lesz pitiáner – gondolta –, és nem egy, hanem mindjárt két embert is megajándékoz a jóságával. És itt lép be apám és öccse a történetbe. Ugyanis ők lettek a ki­választottjai, őket akarta „megajándékozni” azzal, hogy segíti őket „átruccanni” Argentínába, előbb csak kettőjü­ket, később a feleségeket és a gyerekeket is (már házasok voltak, apáméknál már gyerekek is születtek, nővérem és bátyám már hat meg négy évesek voltak, és már én is megfogantam), munkalehetőséget ad nekik a gyárában, és ezzel esélyt számukra a tisztességes megélhetésre. Sándor választása azért rájuk, apámra és öccsére esett, mert talán átérezte, mennyi megpróbáltatás érhette a srácokat, a vele mondhatni egykorú unokatestvéreit, az után, hogy azok édesanyja, az ő Margit nagynénje, meghalt, árván hagyva az akkor tíz év körüli gyerekeit. Az, hogy ő is elvesztette, és fiatalon, magyar származású első feleségét, valószínűleg nem játszott szerepet a döntésében, mivel igen hamar egy új, egy argentin feleséggel vigasztalta magát. Amely feleség végül főszereplővé lépett elő apám és öccse kivándorlási történetében. Ugyanis a Jóisten váratlanul még az előtt magához szólította Sándort, hogy az unokatestvérei megérkezhettek volna hozzá Argentínába. S az új feleség pedig Sándor Argentínába készülő két rokonának nemes egyszerűséggel – mai szlenggel szólva – beintett. Megüzente nekik, hogy coki. De ők akkorra már Ausztriában voltak.

(A történetben sok a fikció, ám a lényeget tekintve valós, vagyis hogy apámékat rokonuk ígérete csábította disszidálásra, ültette el bennük a reményt, hogy kinn Argentínában az ő segítségével megvethetik majd a lábukat.)

A pingpong mint falat kenyér

Játéktermek nem csak manapság találhatók Budapesten és az ország városaiban meg a falvakban. (Ezt akkor írtam, amikor még törvényileg nem korlátozták a játéktermek számát.) Apám fiatal korában is működtek Pesten, nevezzük így, játéktermek, ahol el lehetett tölteni az időt, és el lehetett veszíteni a pénzt. Vagy megnyerni. Helye­sebben mondva, elnyerni. Elnyerni egymástól. Merthogy az ő idejében nem gépekkel csatáztak, nem félkarú rab­lókkal hadakoztak, nem virtuálisan zsugáztak a „függők”, hanem az évezredes hagyományt tisztelve, egymással, face to face. Odaálltak egymással szembe az asztalhoz és gyerünk: ki a jobb?

Igen, álltak az asztalhoz. Mert ülve nem lehet pingpongozni. Illetve lehet, a pancserokkal, de ellenük is csak hülyéskedésből, ha belemennek a játékba. Tehát semmiképp nem a megalázás szándékával.

Kevesen tudják, hogy a háború előtti játéktermeknek mondhatni fő attrakciója volt a pingpongcsata. Ezekben a szinte megállás nélkül zajló pingpongcsatákban apám és öccse alaposan kivette a részét. Majdnem minden nap. Nyugodtan mondhatom, hogy ők pingpongfüggők voltak. A pingpongtól függött, hogy aznap esznek vagy nem. Miért? Mert a pingpongmeccseket pénzben játszották. Nem csak ők, mindenki. Csakhogy míg a zöm a költőpén­zét kockáztatta, addig apáméknak a kosztpénzük volt a tét. Így aztán nagyon meg kellett tanulniuk a „szakmát”, hogy minél kevesebbszer kelljen korgó gyomorral lefeküdniük. (Mint már fentebb szó került róla, apám és öccse korán, még gyerekként félárva lett, édesanyjuk halt meg, ezért hamar felnőtté kellett lenniük, muszáj volt nekik hamar önfenntartóvá válni.)

Apáméknak a pesti oldali, azon belül is a Ferencvárosban levő pingpongpincék jelentették a bázist, ám azért át-átruccantak Budára is. Valljuk be őszintén, a bevétel reményében. Úgy mesélte a fater, hogy a Horthy Miklós úton és a bele torkolló utcákban, a Gellérttől a Hadikig – mindegy melyikre gondolt, a laktanyára vagy a kávé­házra, hiszen majdnem szomszédok voltak – volt három-négy pingpongterem. Végig járták őket, és akadt is mindegyikben az ütőjükre egy-egy önkéntes áldozat. Kiváltképpen hajtott rájuk egy amúgy jól pingpongozó 15-16 éves forma srác, aki a végén már az ő pesti barlangjukba is utánuk ment, csak hogy egyszer végre legyőzhesse valamelyiküket. Sose sikerült neki. Apámat még a háború után, a Széchenyi fürdőben is csak alig tudta megverni (pingpongra tessék gondolni!). Pedig akkor már kész fiatalember, húsz éves is elmúlt, és igazolt versenyzője a klubnak, a Széchenyi Fürdőnek, apám meg ugyanekkor már elmúlt harminc, s a háború után egy időben igazolt kabinosa a Széchenyi fürdőnek. Tehát tér és idő adott volt az alkalmankénti pingpongcsatákhoz. Ennek a nagyon kedves és nagyon becsvágyó és már nagyon jól pingpongozó srácnak apám ellen még mindig csak alighogy sikerült nyernie. De 1952-ben a világgal szemben már nem alighogy, hanem elsöprően. A magyar asztalitenisz csapattal világbajnok lett. Gyetvai Elemérnek hívták

Klagenfurt

A történetírás számára apámék homályba veszett kalandos útja a karintiai Klagenfurt DP (Displaced person, magyarul: hontalan személy) táborába vezetett. Nem jószántából, hanem mert ez volt kötelező. Azok, aki a lakóhelyüket valami okból elhagyni kényszerültek, vagy csak úgy elhatározták, mielőtt az új otthonuknak választott országba mehetettek volna, egy osztrák befogadótáborban „zsilipelniük” kellett. Így apáméknak is. Itt aztán már várta őket a magyar csendőrség. De nem kellett megijedniük, ott már nem karhatalomként, hanem karitatívként. Ott már ők, a csendőrök, úgy szerepeltek, mint egy jóságos, embermentő baráti asztaltársaság. Valahol olvastam, hogy Grazban, az ottani menekülttáborban egy csendőrőrmester és hat tiszthelyettes társa a menekültek megsegítésére megalapították a Magyar Csendőri Baráti Asztaltársaságot, hát miért nem történhetett volna meg ilyesmi itt is. De a csendőrökön kívül ott voltak még más egyéb alakulatok is, akik úgy gondolták, és nem véletlenül, jobb ha nem maradnak otthon, azon az új Magyarországon. Meg hát ott voltak még a mindenfé­lék, a szedett-vedett népség, a szél összefújta szemét. Akik közül két pesti vagánynak nem volt nehéz kitűnnie. Apám és öccse, mondjam úgy, utcagyerekek voltak (talán ezért lopta be magát az írásomba szimbólumnak vele kapcsolatban az utcakő), de ott, a DP lágerben, ez a „stigma” a környezet hatására pozitívra változott.

Annyiszor használjuk és halljuk: „a tisztaság fél egészség” meg „az élet a legjobb tanítómester”, hogy ma­gunk is meglepődünk rajta, amikor a közhely igazolást nyer. A húszas-harmincas évek pesti utcagyerekének a zsi­ványság mellett azt is meg kellett tanulnia, hogy a tisztaság – ami nem csak nem koszos kezet és nem szutykos arcot jelent, hanem hozzátartozik a nett öltözet is – nem csak fél egészség, hanem a feljebbjutás, az érvényesülés egyik „segédeszköze” is lehet. S mert e leckét ők itthon jól megtanulták, a lágerben sem hanyagolták el a rendszeres tisztálkodást, és a ruházatukra is adtak, és így ők mindig olyanok voltak, mintha skatulyából léptek volna éppen ki. Nem is illettek a képbe, zavarták az összhatást, így hát hamar „kipenderítették” őket a DP-ből, S ők mentek örömmel, mert várt rájuk az Újvilág, közismertebb nevén Amerika.

Bartók vagy Horthy?

Ha feltenném a kérdést apámnak – bár feltehetném neki –, hogy Bartókot vagy Horthyt kedveli jobban, bizonyára nem nézne hülyének, mint most engem az olvasó. Szerintem azonnal megértené, mire megy ki a játék. Mint említettem, apámat és öccsét az utca nevelte – aszfaltbetyárrá, de inkább: pesti vagánnyá. Az utcagyerek, aszfaltbetyár, vagány, csibész fogalom olyannyira tág, hogy nem is tudom rájuk igazítani itt most, ám semmiképpen ne a szokványos, szánandó, szutykos és mindig éhes, a város utcáin naphosszat csak csatangoló kicsi, nagyobbacska vagy már suhanc srácokra gondoljunk. Mondom ezt annak ellenére, hogy valójában nem tudom, pontosan milyenek voltak ők, apám és az öccse, utcagyereknek. Én is csak regényekből meg filmekből ismerem az akkori vagányok köztudatban élő figuráját. A két világháború közöttiekét. Az én fiatalságom echte utcagyerekéét pedig még kevésbé ismerem. Nem azért, mert nem voltam testközelben, mert én kölök koromban az elitben „fociztam”, hanem mert az én időmben köztünk már majdnem mindenki kvázi utcagyerek volt, és aki nem, az is annak akart látszani, mert az volt a sikk – meg a befutó. Mint tuskóról sarjadó akác a tarvágást, úgy borította be a pesti aszfaltot a sok hirtelen kinőtt proletár aszfaltbetyár-csemete. Még a Rózsadombon is. S imigyen eltörlődött a különbség a csóró, utca nevelte krapekok és a bombabiztos hinterlanddal bíró módos (és pártos) szülők csemetéi közt. A '60-as évek téri srácainak jellegzetes jegyei számomra máig sem domborodnak ki egyértelműen. Amihez kétségtelenül hozzájárulhat az is, hogy előbb jampecnek, aztán meg, talán mert nem is tudták, mit is foglal magába a szó, huligánnak mondták őket, miáltal sikerült a vagány szó jelentését elhomályosítani, a tartalmában rejlő apró, finom különbségeket összemosni, sőt, gazemberként, bűnözőként tüntetni fel azt a fiatalt, aki éppen valami miatt kilógott a 'szocialista embertípus' sorból. Lehet, hogy az apám elmesélte történetekből, az öccsével és vele megtörtént sztorikból magamban összerakott vízióban nem a leghitelesebben képzelem el a két háború közötti pesti utcagyereket mint pesti vagányt, de nekem akkor is jobban bejön annak a kornak a csibészfigurája, mint saját siheder korom műanyag aszfaltbetyárjáé.

*

Ma kisboltok, kiskocsmák, kis klubok, kis műhelyek, sőt, kis pódiumok, színházacskák, mindenféle kisvállalkozások nyitnak ki és zárnak be, cserélnek helyet majdhogynem havonta a budapesti bérházak utcára néző pincéiben, szuterénjaiban. Ezek vas ajtóin és a járdán ülő pinceablakok fölött a falon a gyerekkoromban sok helyütt még jól olvasható volt az egyik vagy másik, vagy éppenséggel mindkét odameszelt felirat: óvóhely, légó. Persze a feliratok túrót se jelentettek a háború után, de még inkább az '56 után születetteknek, mint ahogy sok más mázolmány se, amik ottmaradtak a házak falain. Mert ugye ezek a pincék már se óvóhelyek nem voltak, se légópincék. Ezekben a pincehelyiségekben vagy nem volt semmi, vagy ha volt, és mi, az máig is titok. Egy-két dolog azért van, ami nem az, nem titok. Például, hogy télen itt-ott, egyik-másik ilyen óvóhelyen szenet meg tüzelőfát árultak az egyik napról a másikra élőknek. Többek közt nekünk. Na, olyképpen, hogy az ott vásárolt tüzelő mellett nem fagytunk meg, az „óvóhely” felirat igaz volt. Nos, egy-egy ilyen utcára nyíló pincehelyiségben működtek a háború előtt meg alatt is azok a pingpong-játéktermek, amelyek biztos bevételi forrás helyeként szolgáltak apámnak és öccsének. Azt nem mondom, hogy meccset, fogadásból játszott pingpongmeccseket ők soha nem veszítettek el, de a napnak, rosszabb esetben a hétnek a végén a szaldó mindig pozitív volt. És nem azért, mert rafináltan balekokat választottak ki ellenfélül maguknak. Hiszen nem is ők választottak, őket választották általában. Biztos, nagy volt az ázsiójuk s megérte ellenük győzni.

– Fiam, ezek többen vonultak fel nyerni ellenünk, mint ahányan vonulnak május elsején a Sztálin úton – vic­celődött apám, mikor egyszer mesélt magáról. Szerettem is meg nem is, ha mesél. Hogy miért nem? Először, mert nehezen tudtam kihámozni a sok elágazásból a történet lényegét (nem mondhatom, hogy nem hagyott rám semmit az öreg), másodszor meg, azt untam, hogy a meséje végére mindig odabiggyesztett egy olyan tanmese-féleséget, amit aztán vagy megértettem, vagy nem. Most is, mikor látta, hogy okoskodni akarok, hogy az már nem Sztálin út, hanem Népköztársaság útja, még hozzátette: – Igen, tudom, hogy már nem Sztálin, hogy már Népköztársaság, de nem kellene ezt olyan mohón megkajálni, lehet, hogy keletlen vagy sületlen még ez a cipó.

Akkor csak néztem ki a fejemből és nem értettem. Csak később lett világos. Fokozatosan. 1956-ban, amikor volt a forradalom (aztán ellenforradalom, most meg már megint forradalom), ahogy a forradalmakkor lenni szokott, a fegyvereken kívül más nem nagyon működött. De a pékségek igen. A pékségek, ellentétben a villamosokkal, buszokkal, trolikkal, nem álltak le. Ha csökkentett üzemmódban is, de működtek. Mert enni azért forrongás közben is kell. A mi környékünkön a Hungária körúti kenyérgyárban lehetett beszerezni a mindennapit, hetente egyszer vagy kétszer a három hétig tartó zűrzavar alatt. Ha be lehetett! Egyszer jött a hír, hogy sütnek a pékek. Az emberek meg, a környéken mindenfelől, futás, irány a kenyérgyár. Apám is fogta a hátizsákját, meg még egy-két ember a pincéből szatyrot vagy zsákot ragadott, és elindultak szerencsét próbálni.

No, itt álljunk meg. Azt írom: apám is fogta a hátizsákját, meg még egy-két ember a pincéből... Hát ez magyarázatra szorul. Hogy miféle pincéből, hiszen a focipályán lévő lakunknak, a gondnoki épületnek semmiféle pincéje nem volt, se szenes, se boros, amelyek ugye szükség esetén óvóhelynek is nagyon megfelelők. Szükség esetén. Mondjuk azon Szükség esetén, amely az addig mindenféle forradalmi tevékenységtől mentes Városliget­ben, tehát értelemszerűen a focipályán is, egyszer csak egyik napról a másikra, egészen pontosan, egy éjszaka alatt „megtermett”. A Petőfi Csarnok előtti területen, a mai Olaf Palme sétányig húzódó részen, „kinőtt a földből”. Éppen ezt mondta anyám is apámnak, szinte berobbanva a szobába, hogy: „Te, apa, gyere gyorsan, nézd meg, mik nőttek ki a földből!”, de most nem suttogva, mint ahogy más hajnalokon szokott mondani valamit neki halkan, hogy ne ébredjünk fel, hanem, mert annyira felizgatta a szokatlan látvány, nem csak hogy nem suttogva, szinte kiabálva, amire aztán a mi szemünkből – négy gyerek – is azonnal kiröppent az álom. (Egy szoba volt csak, ott aludtunk mind a hatan.) Mint mindig, azon a napon is anyám kelt elsőnek. És ahogy azt tenni szokta, ment ki a budira elvégezni a dolgát. (Hihetetlennek tűnik a mai világban, de akkor abban a gondnoki lakásban se fürdőszo­ba, se angol vécé nem volt. Mi is arra a budisorra jártunk, amely a pálya egy félreeső részén, a pálya működéséhez szükséges tartozékok [hálók, szögletzászlók], valamint szerszámok, pályakarbantartó eszközök számára felhúzott féltetős sufni mögé volt megépítve a nézők számára, téglából, háttal hozzáragasztva a Petőfi Csarnok oldalához. A budisoron a női budit zárva tartottuk, ugyanis azt használtuk mi.) Ment anyám a vécére, de nem ért oda, mert amint meglátta – illetve először csak meresztgette a szemét a hajnali szürkületben és hüledezett, hogy jól látja-e, amit lát – a földbe félig beásott tankokat, azt hitte, azonnal összehugyozza magát, így hát inkább leguggolt, és a pályát és a Vásár területét elválasztó (de most stílszerűbb, ha azt írom: a megszállt területet elválasztó) drótkerítés mellet végezte el a dolgát. (Ezt a sztorit az évek során sokszor átdumáltuk, onnan tudom ilyen részletesen.) Ugye mondanom se kell, hogy ez az esemény minden valószínűséggel november 4-e hajnalán történt. Amely hajnalt szokásához híven most is követte a reggel, s ha eljött a reggel, akkor meg kell ejteni a reggeli vizitet, gondolta a szomszédunkba költözött oroszok főparancsnoka – mert hát azok voltak, ha eddig nem derült volna ki –, és két-három altiszttel, valamint egy magyar ÁVH-s őrnaggyal beállított hozzánk. Nem szaporítom a szót, a lényeget mondom: a konzílium úgy döntött, jobban tesszük, ha egy darabig elhagyjuk a focipályát, vagyis a lakhelyünket, mert ha esetleg itt kirobban valami, netán megtámadják őket, akkor garantáltan szar se marad belőlünk. Mivel a legbiztonságosabb megoldásnak az számított, ha egy óvóhelyen, mondjuk egy nagy lakóház pincéjében húzzuk meg magunkat, és mint már mondtam, ilyenünk nem volt (amellett meg se kicsinek, se nagynak, sőt, még jóindulattal se mondhatjuk lakóháznak a „gondnoki rezidenciát”), a legkézenfekvőbb megoldás egy közeli közintézmény óvóhelyére való bekéredzkedés volt. Nem nagyon keresgéltünk, hiszen gyors és biztonságos megoldásnak hirtelen csak egy ilyen pince adódott a közelben, a Május 1. úti általános fiú iskola óvóhelye. (Persze, nehogy már iskola nélkül maradjunk mi srácok!) Nem mi voltunk ott az egyetlen bekéredzkedők, de volt még hely, befogadtak minket hatunkat is.

Folytatva a kenyérbeszerzés történetét: a hírre, hogy sütnek a pékek, apám is elindult az óvóhelyről a Hungária körúti kenyérnyárhoz. Apám nem csak egy kisebb csapatban pingpongozott még, focizott is olykor, valamint nem mellékes, hogy a pályagondnokság sem kimondottan ülőmunkának számított, aztán meg még negyven éves se volt, tehát akár elsőnek is odaérkezhetett volna, ha akar. Hatodik érzék vagy isteni sugallat, mindegy, ő az utolsók közt ballagott. S így lett szinte első, amikor hirtelen-gyorsan megfordulva már neki is futnia kellett hanyatt-homlok, az életéért.

A ruszki tank géppuskatüzétől vérző és halott emberek maradtak a Hungária körút kockakövén.

Azok, szegények, mert a segítség nem jött hamar, sokáig, fájdalmasan sokáig ottmaradtak.. A ruszki tankok meg szintén sokáig, fájdalmasan sokáig itt.

Szerintem a faternak igaza volt. Éretlen kovász volt még az a Sztálin utáni Népköztársaság. Nem lehetett tudni, mi sül ki belőle.

Krunyó (Intermezzo)

Már említettem, hogy mennyire tudja sajnálni az ember, ha valami, látszólag nem is annyira fontos dolog, eltűnik az életéből. Legyen az bármilyen csekély valami, valami tárgyi emlék az életéből. Nekem az egyik ilyen eltűnt emléktárgyam az igazolásom. Az a kis arcképes könyvecske, amely a bírók kezében volt tíz másikkal egyetemben, s amely arra szolgált, hogy a meccs megkezdése előtt a bíró leellenőrizze, hogy valóban én vagyok-e én, aki játszani fog. No persze, hogy a fociról van szó! Amellett, hogy meg-megnézegetném és megmutathatnám a fiamnak, na nézd, nekem ilyen is volt, be tudnám vele bizonyítani a kétkedőknek, hogy a focit nem most kezdte felkarolni az OTP. Tudniillik ez az arcképes könyvecske nem csak engem igazolt akkor, a '60-as – 70-es években, hogy az OTP leigazolt játékosa vagyok, de most bizonyítaná azt is, hogy az OTP-nek abban az időben volt egy futballcsapata, amely részt vett a budapesti kerületi bajnokságban.

És amikor ezt a könyvecskét a kezembe venném, mindig eszembe jutna az a nap, az a futballidényt záró bankett, amelyen az oldott hangulat, vidám röhögcsélés egy pillanat alatt döbbent csenddé, általános meghatottsággá változott.

Hogy a történet kerek legyen, egy kis „bemelegítéssel” kell kezdenem. A csapat intézője, a Budai Karcsi, a mindenki Karcsija, az ifiknek Karcsi bácsija, hisz valamennyiünknek az apja lehetett volna, féllábú ember volt. Még a második világháborúban vesztette el az egyik lábát. De nem ám a fronton – ami mégse lett volna annyira meglepő –, hanem az ostrom alatt Budapesten, amikor egy ruszki tank nem a KRESZ szabályoknak megfelelően kanyarodott ki az egyik utcából és úgy megtaposta Karcsi lábát, hogy azt amputálni kellett. Tulajdonképpen ennek semmi köze nincs a banketten történtekhez, csupán csak azért hozom ide, hogy lássék, neki már akkor, ott elkez­dődött ötvenhat.

Ha a foci nem is, a bankettek pont olyanok voltak a kis csapatoknál, mint a nagyoknál: megy a dumálás meg a piálás. És a piálás során itt is kerültek elő olyan témák, melyekről pia nélkül nemigen beszél a máskor a megfon­tolt ember. Ilyen „szőrmentén téma” volt ötvenhat. De úgy látszik, jó bor kerülhetett az asztalokra, mert a hatására szép lassan ez is beszédtéma lett. Persze nem átfogó elemzésekre kell gondolni, hogy azok hangzottak volna el, hanem csak az asztaloknál egymás közti beszélgetésekre – és csak: szordínóban. Beszédtéma lett '56, de csak külön-külön az asztaloknál, mindegyik történet csak azoknak szólt, akik ott ültek, annál az asztalnál. Az általános „ötvenhatos hangulat” hatására az intézőnk, Budai Karcsi is belekezdett abba történetbe, amelyet addig közülünk soha senkivel nem osztott meg. Csendesen mondta (nem a bortól bágyadtan!), szintén csak az asztalánál ülőknek:

– Az én fiam is meghalt ötvenhatban. Lelőtték. Itt a Szabadság téren. Tizenhat éves se volt.

Kevesen tudták közülünk, hogy Karcsi két fia, akik szintén ott, az OTP-ben fociztak, nem az édes gyermekei, és hogy volt egy saját fia. Volt. De folytatva a történetet, mint ilyenkor nem meglepő, előkerült egy fénykép. Nem a fiáról, hanem a sírjáról. Arról a „sírról”, ahova ott, a Szabadság téren temették el a fiút, jóemberek, akkor sebté­ben.

– Először nem volt a síron a kereszt, amit láttok a képen – folytatta Karcsi –, a fiam fényképét meg én szögeztem rá, amikor, ki tudja hanyadszor kimankóztam az ottani, a mondjam úgy, ideiglenes sírjához. Azt a keresztet valaki, egy nagyon rendes ember csinálhatta és szúrta oda fejfának. Áldja meg a Jóisten!

Hogy hogyan került a bankettre a karbantartó asztalos, az öreg Krunyó, – így nevezte mindenki, holott az iga­zi neve Simai Sándor volt –, nem tudni és nem is lényeges. Ott volt. És pont a szomszéd asztalnál ült, valakivel kettesben, és borozgattak meg beszélgettek csendben. Ami nem volt rá amúgy jellemző, mármint az, hogy csendben, mert ha beszélt, a hangja olyan volt, mint egy hajókürt. Nagy dumás volt, és azt mondták, nagy vagány is fiatalon. Ismert alakja volt a Nádor utca (akkor átmenetileg Münnich Ferenc utca) környékének, ugyanis valamelyik szomszédos utcában lakott születése óta. Tehát nagy volt a pofája, de most kivételesen csendes volt. Mint ahogy elcsendesült az egész kompánia, fokozatosan, mint ahogy egy robogó vonat lassít és megáll; mintha valami szellem átszállt volna a termen és elhallgatásra intett volna egyenként mindenkit. Karcsi történetét valamilyen nem is érzékelhető áramlat szétterítette köztünk, és a történet hatására az egész terem elhalkult, azoknál az asztaloknál is abbamaradt a beszélgetés, ahol tulajdonképpen nem is hallhatták, milyen személyes ötvenhatos emlékét osztott meg asztaltársaságával az intéző. És e viszonylagos csendben mindenkihez eljutott a mondat:

– Én voltam.

A Krunyó szólalt meg. Most nem úgy, mint a hajókürt, bár most is mélyről jött a hang, valahonnan a gépházból indult el, de a torokban kicsit megszorult és érezhető volt, nehezen hagyja csak el a szájat, nehezen, mintha erőlködnie kéne, mert valamilyen akadályba ütközött.

Ha nem is úgy volt, én akkor is mindmáig úgy emlékszem, úgy akarok emlékezni rá, hogy azon a banketten ez a Krunyó által mondott „Én voltam” volt az utolsó mondat, amely ott elhangzott.

Szökés oda-vissza

Kiszökni az országból 1948-ban nem volt gyerekjáték. Beszökni az országba 1949-ben majdhogynem egyen­lő volt a halállal. Nem tudni miért, de a hatalomra kerültek agyát mindig megfertőzi valami. Hol a győzelem szülte gőg, hol a csalhatatlanság hite, hol a felsőbbrendűség érzete, de leginkább mind ez így együtt. Ám ami mindig, minden esetben kivétel nélkül, az a félelem. A hatalom félelme attól, hogy nem tudja félelemben tartani azokat, akik „rábízták magukat”. Mert sorra elkopnak a nekik szánt silány, hamis, bennük a bizonytalanságot fenntartani rendeltetett veszélyhírei, s ezzel együtt a rettegők fölött a hatalma is, ezért hát hamis próféciával rendre új veszélyforrásokat gyárt és táplál be a köztudatba, és imigyen fenntartja az „alattvalókban” a létbizonytalanság- érzetet, és némi fondorlattal a hitet, hogy a „katasztrófát” elhárítani csak neki van eszköze.

Az 1949-ben a konkurencia nélkül hatalomban levők szerint az országban már szinte mindenütt minden rendben volt, hiszen az inflációt sutba vágta az új fizetőeszköz, a forint, a régi kisnyilasokat keblére ölelte az új Nagy Párt, a hőbörgőket elszállította a szép, új fekete Pobjeda, tehát akkor most mitől féljen (rajta kívül) a nép? – kérdezték maguktól. És kitalálták. „Jönnek a diverzánsok! Jönnek a diverzánsok!” – kezdték el ezt táplálni a köztudatba minden fórumon: sajtóban, rádióban, és hogy biztosak legyenek benne, hogy senki nem marad le a (rém)hírekről, nyomták a rizsát a munkahelyeken a Szabad Nép-félórákon és a szintén elmaradhatatlan heti szemináriumokon. Igaz, ezek a félórák és szemináriumok csak később, az '50-es években kezdtek el igazán üzemelni. A lényeg: természetesen nem tartották elégnek, hogy csak hintik a népnek reggeltől estig és mindenhol a púdert, mindeközben a határon szépen nekiálltak a diverzánsok elé vasfüggönyt szerelni. De mert még csak a hazugsággyártásban voltak egyelőre profik, itt-ott lukas maradt a vasfüggöny.

Apám szerencséjére.

Hogy a fater a visszaszökése során hogyan találta meg a „rést a pajzson”, szólóban, immár az öccse jó szima­ta nélkül, rejtély. Mint ahogy azt is csak sejtem, miért nem maradtak együtt, miért nem ment ő is az öccsével az óceánon túlra, Argentínába.

Lehet, hogy a határra kerítéshálót még nem tudtak tökéleteset építeni a hatalomra kerültek, de besúgó hálózatot, mely a határon túl is kifogástalanul működött, igen. Hiszen honnan a fenéből tudhattak mindent a Hadikban – ami már persze nem Hadik volt – apámról és öccséről, mindenről, ami a lelépés után történt velük, ha nem a besúgóktól, a szar szertárosoktól. Akikkel tulajdonképpen jó, ha az ember minél előbb találkozik, hogy minél előbb kinyíljon a szeme és lássa, hol él. Viszont az is igaz, hogy ha a „szertáros” túl korán jelenik meg valaki életében, mondjuk, már a gyerekkorában – ahogy nálam is –, akkor biztos, hogy ott és akkor még nem tárulnak fel előtte a valós munkájára utaló nyomok. El kell majd telni jó pár évnek ahhoz – és persze történnie egynéhány dolognak –, hogy a szertárosi munka lényege számára is végre a napnál világosabb legyen.

Hogy a szertárosi munka lényege a napnál világosabb legyen

A hetvenes évek közepén keresztanyám ellátogatott másodszor is az óhazába. Először az évtized elején jött, jöttek, akkor együtt a férjével, a nagybátyámmal, az apám a már oly sokat említett öccsével. De most sem egyedül jött. Egy idősebb barátnőjével, egy, még a harmincas években emigrált asszonnyal kelt útra, hajózta át az óceánt és utazott vele tovább vonaton Magyarországra, cél állomásként Budapestre. Azt nem mondom, hogy hozzánk, mert úgy emlékszem, nem nálunk, hanem az idős hölgy magyarországi rokonánál szálltak meg, és pihenték ki az út fáradalmait. Meg az őket ideutazásuk során ért traumát.

Ahogy az ember felnőtté lesz, és múlnak az évek, egyre több tapasztalatot szerez, mindenfélét és az élet min­den területén. S miután nem csak jókat és örömteliket, hát óvatos lesz és gyanakvó. Legalábbis ha itt nő fel és itt él Magyarországon. Ám ha külföldi, vagy ugyan magyar, de gondolkodásában már nem, akkor eltompul vagy ki sem fejlődik benne az a védekező reflex, amely a nyájas, gondoskodó és mindenre kiterjedő figyelemmel bíró állammal, a Magyar Népköztársasággal szemben elengedhetetlen követelmény volt. S ennek a reflexnek nem csak az országon belül kellett volna működnie. Azoknál, akik látogatóba vagy turistaként jöttek, jó lett volna, ha ez a reflex már jóval a határ előtt, akár egy vagy két országgal a határ előtt, sőt, már otthon, a csomagolásnál szolgálat­ba helyezte volna magát.

A magyar ugyanolyan érdeklődő minden iránt, ha külföldre látogat – és akkor is, ha idegenből haza –, pont, mint más nemzet fia. Érdekli az ország, a város, a falu, a hegy, a völgy, a paloták, a tornyok, a múzeumok, vagyis minden – az után, hogy seftelt egyet. Kettőt. Hármat. A született magyarnak, vetődjön akár száz helyre is a világban és imigyen kapjon kvázi százféle vérátömlesztést, ereiben mindig ez a bizniszvér fog keringeni.

Keresztanyám útitársa, az idősebb hölgy, azt hallotta még Argentínában, hogy itthon, Magyarországon, erő­sen kihaló félben vannak a Napóleon-aranyak. Ezért aztán a gondosan (meg)tartott sajátjai közül elcsomagolt pár darabot az utazóbőröndbe, a selyembugyik meg a kombinék közé, hogy ne törődjenek, és áthajózott velük az óceánon, és az volt a szándéka, hogy majd Magyarországon egy-két alkalmas helyen „letelepíti” őket, és ezzel ő is hozzájárul a vészesen fogyatkozó magyarországi Napóleon-arany állomány megmentéséhez. A jól kigondolt terv végig a hajóúton, sőt a vonaton is, egészen Hegyeshalomig jól kigondolt terv volt és maradt, de Hegyeshalomnál, a vámellenőrzésnél a jól kigondolt terv mégsem olyan jól kigondoltnak bizonyult: a bugyik alól a napcsik idő előtt kikukucskáltak. Mindehhez kellett: két vámos, meg hogy mindenki kimenjen a kabinból. No, ez utóbbi nem azért, mert a bugyik vagy a Napóleon-aranyak közönség előtt kicsit is szégyellték volna magukat, hanem mert senki másnak a csomagjára nem voltak kíváncsiak a vámosok, csupán csak keresztanyám idős útitársnőjének kofferjaira, azok közül is kapásból a bugyisbőröndjére.

Lefogadom, hogy a két asszony soha nem jött rá, hogy a vámosok hogyan jöttek rá.

– Hidd el, drágám, higgyétek el, hogy senkinek, senkinek az ég adta világon nem szóltam róla, elő meg pláne nem vettem egy darabot se. – Így siránkozott a szegény nő nálunk és nekünk, mielőtt elindultunk a raportra. Ugyanis én kísértem el a Népköztársaság útja elején lévő mit tudom én milyen hivatalba, fel az első emeletre, ahol egy irodában alá kellett írnia, hogy önként és dalolva lemond a Napóleon-aranyakról és hálásan köszöni, hogy nem kell azonnal elhagynia az országot. Így, hogy maradhatott az előre tervezett ideig, néhányszor találkozhattam, beszélgethettem még vele, velük. Egy délutáni, kávé melletti beszélgetés alkalmával csak úgy mellékesen szóba került, hogy egy alkalommal még a hajóút során, amikor az idős hölgy keresett valamit a bőröndjében, a szobaasszony éppen a kabinjában sertepertélt. Ami persze a felületes szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy buzgón takarít. Ennek a kis epizódnak persze sem akkor a kabinban, sem az elmesélésekor nem tulajdonított különösebb jelentőséget az öreg hölgy..

*

Apám a hazatérését, pontosabban, a visszaszökését követő második vagy harmadik napon a lebukását nem egy sertepertélő téglának köszönhette. Biztos, hogy nem egynek. Hiszen az akkorra Horthy Miklós útról már Bartók Bélára áthangolt úton levő és tovább Zalka Máté névvel szolgáló volt Hadik laktanyában mindent tudott róla az ott tanyát vert Katonapolitikai Osztály. Még a DP lágert és az ott megesett jelentéktelen dolgokat is. Csak a lénye­get nem: hogy sose volt katona. A KATPOLNAK kár volt őt bevinnie. Ő nem tartozott a fülön csípett vagy ellenségnek „legyártott” és átgyúrásra szánt – s ha nem megy, hát likvidálandó – 'odaát beszervezett kémek' cso­portjába. És egyfajta átalakításra, fazonigazításra sem volt alkalmas típus. Hiába gondolták: eh, kicsit átpofozzuk, néha megolajozzuk, aztán ez is (együtt)működik. Ugyanis mi mindig egyik napról a másikra éltük, állandó pénztelenségben. Nem olajozott minket senki.

Mi is volt a kérdés, hogy apám melyiket kedvelte jobban, Bartókot-e vagy Horthyt? Szerintem mindkettőt egyformán. „Horthyt”, mert élni hagyta, „Bartókot”, mert életben hagyta.

És akkor most arról, hogy miért nem

Hogy az 1957-es május 1. életem felejthetetlen emlékeihez sorolható-e? Ha mint élményt nézem, egyértelműen nem, ám hogy felejthetetlen, az biztos. De mielőtt annak a napnak az engem érintő – a fenét érintő, órákon át rám nehezedő és gyötrő – történetébe belevágnék, muszáj szólnom az odáig vezető útról. No, nem a nagy történelmi sztrádáról vagy akár csak országútról, hanem szerényen csupán arról a kis sehol nem jegyzett ösvényről, és annak az ösvénynek is csak egy külön szakaszáról, mely engem ehhez naphoz elvezetett

Ugye mondani se kell, hogy abban az időben, az '50-es évek derekán, nem a televízió adta a népnek mozgóképes szórakozást. Ugyanis itt, Magyarországon, akkor jóformán még senkinek nem volt tévékészüléke. Azaz a senkiknek biztos nem volt tévékészülékük. Merthogy már akkor is voltak a kiválasztottak, a valakik, az éppen aktuális pillanatlátók, akiknek már volt televíziójuk, s amelyen az adás 1957 februárja után már nem kísérleti státusszal jelentkezett be. Nekem persze édes mindegy volt, hogy kísérleti vagy nem kísérleti, én ragaszkodtam a jól bevált mozgóképhez, így aztán maradt hétvégeken a hagyományos, a vetített öröm: a MOZI. Nekem három mozi, a Bethlen, a Marx meg az Éva szállította az örömöket mivelhogy csak ezt a három mozit ismertem. Az, hogy megismertem ezeket a mozikat, nem a felfedező hajlamom eredménye volt, hanem a bátyám „ajándéka”. Ő, szánalomból, vagy azért, mert nem volt más mozizó társa, nem tudom, de mindig magával vitt, ha mozizni ment. S mert őt sohasem vonzotta a messzi távol, ő is ezt a hármat ismerte csak. Legalábbis ezt gondoltam addig, amíg később, magam, fel nem fedeztem a Sportot meg a Zuglóit, és erről beszámoltam neki, kiderült, hogy járt már bennük. Nélkülem!. És valószínű, hogy nem matinén, mert akkor én is vele lettem volna. Merthogy nem sokszor hagytuk ki a vasárnapi matinékat. S mivel az említett három közül csak két mozit látogattunk a vasárnap délelőttökön, a Marxot meg a Bethlent, egyiket vagy a másikat, attól függően, mit játszottak, ugyanis az Évában nem volt délelőtti vetítés, vagy ha volt, mi nem tudtunk róla.

Hogy az az 1957-es május elseje milyen napra esett, nem tudom, de mert nem kellett suliba mennünk, nekünk va­sárnap volt. És ha vasárnap, akkor matiné. Ugyanolyan jólfésülten (nekem csikófrizurám volt, tehát sok gond nem volt vele) és szépen kiöltözve indultunk azon a napon is matinézni, a bátyám és én, mint ahogy a jó idő beálltával már előtte is a vasárnapokon: fehér ing (a pólót akkor még csak mint vízipólót ismertük), rövidnadrág, cserkészharisnya (a hosszú, combig érő harisnya gatya- vagy befőttes gumi közbeiktatásával a térd alá sodorva), szandál; vagyis ugyanaz a „gálaruha”, melyben már az enyhe, napsütéses tavaszi hétköznapokon az iskolába is mentünk.

Mert az a nap napsütéses volt. Ahogy mondani szokták: verőfényes.

Akkor persze még nem tudtam – otthon nem beszéltek róla, máshol meg pláne nem –, hogy felemás volt ez a verőfény. Két részre oszlott és két résznek osztott. A megcélzottak egyik része kapta a fényt, a másik meg a verőt. Szubjektív megítélés kérdése, hogy melyik halmaz volt a nagyobb, de érdekes, ma jóformán mindenki úgy érzi, hogy ő a verőtől szenvedettek csoportjába tartozott, mi által ezen halmaz mára már akkorára duzzadt, hogy kiakasztja a mérleget – meg a nem ajvékólókat. És mert a hovatartozásra vonatkozó érzés bámulatos gyorsasággal és könnyen plántálódik, ráadásul nem csak az egyik halmazból a másikba át, hanem az utód sejthalmazokba is, már ők is érezni vélik magukon a felmenőik „vert csoport” státuszát, és lassan már nem csak rájuk, a felmenőkre, hanem önmagukra is vonatkoztatva mondják, írják, ahol csak lehet, sírják e gyalázatot, gondolván, ez is hozhat valamit a konyhára.

Azon a reggelen is pontosan úgy terveztük meg, számoltuk ki a moziba menéshez az utat, mint máskor: se­hogy. Egyszerűen elindultunk a pályáról, kifelé a ligetből a Landler Jenő utca felé. Hogy az ott lévő két mozi kö­zül melyikbe akartunk menni, nem tudom, de ez a történtek szempontjából teljesen mindegy is. Átmentünk a miáltalunk csak troli útnak hívott úton – mérget vennék rá, hogy jóformán senki nem tudta, hogy Zichy Mihály út a neve, mivel az út mentén egy utcatábla sem volt –, elmentünk a romház mellett (már nem az, Művészek Háza vagy valami ilyesmi), keresztül vágtunk a játszótéren és a mögötte levő, nagy platán fák birtokolta részen, ahol a liget környéki srácok kiskapuzni szoktak, akkor még, az '50-es években, onnan pedig egykettőre ott voltunk a Liget sarkán, srévizavé szemben a Landler Jenő utcával. Csak néhány lépés, csak át kell menni, előbb a Felvonulási tér ideeső reszlijén, aztán a Dózsa György úton, és máris ott vagyunk a Landler Jenő utca elején.

Máskor. Ám azon a kora délelőttön nem adatott meg nekünk ez a könnyed átkelés. Sőt egyáltalán nem adatott meg az átkelés. A továbbmenetelünket akadályozó okként gondolhat a Tisztelt Olvasó számos dologra, a legkézenfekvőbbre és a legképtelenebbre egyaránt, de ne törje magát, mondom a frankót: meggondoltuk magun­kat.

Az embernek sok mindent meg kell tanulnia az életben, hogy felszínen tudjon maradni. Viszont van, amit tanulnia sem kell, mint ösztön megvan benne, és amikor szükséges, ez az ösztön működésbe lép; például vezérli, hogy nem kezd el úszni árral szembe (ha csak a hülye esze ezt felül nem írja), hanem hagyja magát sodortatni, és közben azon gürizik, hogy minél előbb partot érjen; s azt, hogy a túlpartot-e, vagy visszafordulva újra az innensőt, a bemerészkedési oldalt, esetenként úgyszintén az ösztön dönti el.

A végeredményt viszont kivétel nélkül a Mindenható.

Az én, helyesebben, a mi 1957. május 1-jei „tömegátúszásunk” végeredményét nem a Mindenható döntötte el (persze ha úgy vesszük, akkor de), hanem az újra összeverődött alakulat, amely akkorra már újra azt képzelte magáról, hogy ő mindenható. Csak kisbetűs ugyan, de mégiscsak. És a körülötte hömpölygő lelkes tömeg láttán ezt joggal hihette is. Csak hogy ama bazi nagy hömpölygő tömeg összegyűltére piszkosul rásegített. És ezt a tényt valószínűleg nem csak az én történetem támasztja alá. Amely történet az első nyűgöm a hatalommal címmel íródott bele az életembe.

Az, hogy bátyámmal változtattunk a programunkon és nem a Marxot vagy a Bethlent választottuk, hanem – mit szépítsem a dolgot – Kádárt, valójában nem a mi önálló döntésünk volt. Két okból sem. Egy, fogalmunk se volt róla, ki vagy mi az a Kádár, nekem legalábbis biztos nem, mert egyszer se hallottam a rádióban reggelente el­hangzó moziműsor-ismertetőben, kettő, egy túrót akartunk mi önként alkotó része lenni az akkor és ott, a Liget sarkánál, a Felvonulási tér és Ajtósi Dürer sor alkotta csücsöknél (kenyérnél sercli) kétség kívül még nem höm­pölygő, de a Hősök tere felé haladván egyre duzzadó és sodróbb emberáradatnak. Duzzadó, hiszen a város felől, a Dózsa György útba torkolló utcákon át, szünet nélkül csordogált bele a nép. Az istenverte.

– Gyere, itt átevickélünk – mondta a bátyám a liget széléhez érvén, meglátva a sok embert, a még nem egybepréselteket, tehát esélyt látva arra, hogy jól manőverezve még átjuthatunk köztük. Nem felszólítva az evickélésre, hanem csak flegmán kijelentve, hogy most ez fog történni. Ő már akkor öt évvel idősebb volt nálam (ez az állapot máig is tart), tehát joggal gondolhattam, hogy a többlet öt év alatt felgyülemlett tapasztalatai közt erre az evickélés mikéntjére is van egy-két variációja. Nos, lehet, hogy volt, de azokat vagy nem tudta jól átpasszolni, vagy én bénáztam mindet el. Tulajdonképpen tök mindegy, a lényeg a lényeg: alighogy megtettem néhány lépést, szigorúan a bátyám nyomában és igyekezvén utánozni őt az evickélésben, abban a számomra teljesen új közegben (emberek sokasága), hamar megéreztem, hogy ez az evickélés nem sokáig fog menni nekem. Mi tagadás, már gyerekkoromban is konok voltam – vagyis hülye – és mindenáron és mindenkor meg akartam mutatni, hogy kicsi a bors, de erős (a szívósságot és az erősséget még nem külön kategóriaként értelmeztem), tehát most se szóltam a bátyámnak arról, hogy az evickélésem minduntalan problémába ütközik – vagy egy élre vasalt pantallóba, vagy egy alig megkerülhető szoknyába – s így kezdi elveszteni könnyed kis mutatvány jellegét. Nem csak a hiúság fékezte a számat és azért nem jeleztem felé a kialakulóban levő kudarcomat, hanem mert már nagyon rühelltem, hogy mindig megkaptam a „te kis hülye balfácán”-t, vagy ehhez hasonlót, ha valamit nem a szája íze szerint csináltam egyik vagy másik bevállalt és közösen előadott produkciónkban. Bátyámnak lassan szokásává lett, hogy naponta legalább egyszer „megajándékozott” valamilyen „kedveskedő” titulussal. Ez a velem szembeni gesztus azóta alakult ki nála, hogy egyszer felhívtam a figyelmét arra, hogy jön a Palla.

És talán mondanom se kell, ez a Palla-sztori is a Petőfi Csarnokhoz fűződik. Az általam még kedvelthez.

Jön a Palla!

A történet 1956 decemberére datálódik.

Talán még soha, de soha annyi minden nem volt a Petőfi Csarnokba bezsúfolva (nem behányva, hanem katonás rendben), mint akkor és a következő két hónapban. A magyarországi forradalom hírére olyan adakozási hullám indult meg a világban, annyi mindenfélében és akkora mennyiségben érkeztek az adományok a Nemzetközi Vöröskereszten keresztül, hogy azt aki nem látta (vagy csak egy részét, mint ahogyan én), el sem tudja képzelni. És ezeket az adományokat itt gyűjtötték egybe és itt tárolták (meg máshol a városban, és az országban – te jó ég, mennyi cucc jöhetett, ha máshol is!). Egy nap, egyszerre, annyi teherautót az életében nem látott még a Petőfi Csarnok, mint amennyit akkor láthatott naponta maga körül. Rosszul mondom, maga körül nem, mert csak szemből, a bejáratok felől. Ugyanis jöttek és egyből valamelyik csarnokajtóhoz álltak a megrakott autók, s ha nem volt épp szabad hely, félre állva kivárták sorukat, de nem keringőztek a gépkocsik a csarnok körül, mint valami magakellető kurva, nem akarták felhívni magukra a figyelmet. Jobb ha nem látja senki, mennyi cucc kerül majd kiosztásra – és mennyi nem.

Nem feltűnősködni, csak szép csendesen! Így rendelte el a rakodás menetét a Palla és csapata. Ez a Palla valamiféle igazgatója vagy felügyelője volt a csarnokba beérkező adományok gondos adjusztálását végző melósoknak. Az adományok sorsáról természetesen már feljebb döntöttek, nagyobb górék határoztak. Nem tudni miért, de valahogy mindig úgy van, hogy addig, amíg az ajándékcsomagon képletesen ott virít a „közösség számára” felirat, senki nem meri vitatni, hogy rászorul mindenki valamicske segélycsomagra, ámde ahogy a felirat „lekopik” róla – és ez általában kurva gyorsan megtörténik – rögtön a pillanatlátók döntik el, azok egyik csapata, hogy ki az, aki szerintük érdemes a segélyre, és ki nem. Mint ahogy most is – illetve hát akkor, '56 után – történt. A döntések természetesen szigorúan a szocialista demokrácia szabályai szerint születtek meg.

Annak ellenére, hogy a csarnokot most nem egy őr vigyázta, az a megszokott, hanem több is, fittyet hányva a jelenlétükre, a Petőfi Csarnok ebben a számára se a rend és szokás szerint zajló időkben is be-befogadott nap­közben engem, és mert szépen kértem, a bátyámat is, hogy mindketten ámuldozhassunk egy kicsit, körbenézhes­sünk, meggusztálhassuk, hogy mennyi mindennel segélyeznek minket az adományozók. És hát nem csak szemmel gusztáltuk az ajándéktárgyakat, hanem meg is fogdostuk azokat (sehol nem volt kiírva, hogy a kiállított tárgyakat tapogatni tilos), sőt a ruhák közül egyiket-másikat fel is próbáltuk. És hogyhogy nem, véletlen rajtunk is maradtak. Ráadásul mindig pont azok, melyeknek a zsebeibe vagy a bélése alá finom táblás csokik, cukorkák és más nyalánkságok csusszantak be valahogy. Aztán rajtunk a szerzeménnyel (és képünkön a fapofával) szépen kiballagtunk a csarnokból.

Ám ez a ruhamanőver nem tartott örökké. Jött '56 karácsonya és véget vetett neki. Pont akkor, amikor nem is a magunk hasznára, hanem ajándékozási célból jártuk az „áruházat”. És szerencsétlenségünkre nem csak mi. A Palláék is.

A forradalom láza elmúlt, de a karácsony előtti napok most is lázban, az ajándékozás előkészületének lázában teltek. Nem csak a csalódottak családi körében, hanem az újfent, gyorsan, napról napra szaporodó kartársak, elvtársak, párttársak kartársi-, elvtársi-, párttársi családjában is. Csak hogy náluk nem a szeretet és a kedvesség, hanem a számítás, a kegyszerzés motiválta az ajándékozást. És ami fontos volt: ne kerüljön semmibe. Menjen minden kéz kezet mos alapon: én adok ezt, te meg nem látod meg azt. Annak ellenére, hogy az ajándékoknak a jellege teljesen különböző volt, egy közös jellemzőjük volt mindenképpen: a közösből kerültek ki, és mint jogos juss. Legalábbis szerintük. Mondhatni, elvtársi privilégiumként fogták föl a dolgot. (Ne baszd meg! A bátyámmal mi is elvtársi pózban tetszelegtünk?). Gondolták: övék az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké. Csakhogy erre csak ők mondtak áment.

Mint ahogy mi is keresztet vethettünk a csarnokbeli beszerző útjainkra.

Azt a napot nem felejtem el. Délután volt, már befejeződtek az aznapi szállítások, a rolókat lehúzták, sehol senki a csarnokban. Rajtunk kívül. Mi „egészen véletlenül” bennragadtunk. Nem először csináltuk meg ezt a cselt: bóklásztunk, eltűntünk, a nagy ruha-, konzerv- és ládahegyek közt nem volt nehéz, megvártuk a feirandot, és nyugodtan csemegéztünk a cuccok közt. Persze mindig visszajött valaki (ő nem „bennragadt”, ő „ottfelejtett”), s ha mégse, az őr előbb-utóbb biztosan ránk talált, és ilyenkor aztán beadtuk a „véletlen ránk zárták” dajkamesét. Most viszont nem az őr, és nem is csak egy valaki jött, hanem a fő valaki, a Palla, és vele kettő vagy három másik valaki. Ezt persze rögtön nem tudtuk. A le-fel húzogatott roló mindenkinek egyformán zörgött, nem érdekelte, hogy melós vagy fejes gimnasztikázik vele, így a mostani „zrrrrrrr”-t meghallván is csak annyi történt, hogy gyorsan átgondoltam a „teccik tudni, az úgy volt”-ot, amely addig mindig bevált. Az őrnél vagy másik kisebb rendfokozatú manusznál. Merthogy ők egyből megértették a mese lényegét. Nem csoda, hiszen hasonlóak voltak hozzánk. A különbség csupán az volt köztünk – nálam eltekintve a méretettől –, hogy minket „hékölök”-nek hívtak, őket meg úgy: „hémaga”. Ha ezt a hémagát meghallottam (később lejött, hogy ez: „hé, maga”, és nem név, hanem megszólítás, már ha annak lehet nevezni), éreztem, vigyázni kell, mert valamilyen nacsalnyik van a színen, az ő hangja szól. (A nacsalnyik szót anyám használta sokszor, ha valamilyen főnölről beszélt.) A főnökveszélyt abból is meglehetett rögtön tudni, ha a szállítók, rakodók, pakolók valakit elvtársaztak. Most is a zrrrrrrrrr után beömlő sok „így, elvtárs, úgy, elvtárs ” döbbentett rá minket, hogy gáz van. Hazudok, mert nem minket, csak a bátyámat. Nekem akkor még fogalmam se volt róla, hogy ez az elvtárs szó a „Vigyázz! A kutya harap!” táblával azonos. Ő azonban már tudta, hogy az a sok nyáladzó „kedves elvtárs”, „kérlek elvtárs”, „persze elvtárs”, „hogyne elvtárs” azt jelenti, hogy a „véletlen bent maradtunk” rablómese (nono!, esetleg tolvaj) nem fog működni. S ha nem fog működni, akkor fölösleges vele vesződni, gondolta a bátyám, és megragadta a kezem.

– Gyerünk, tűnjünk el! – mondta fojtott hangon. Mesékben már jó voltam (már elsős koromban beiratkoztam az Ilka utcai könyvtárba, egy évre 1 forintot megért), tehát pillanatok alatt legalább öt eltűnésre vonatkozó séma átfutott az agyamon. Bátyámnak meg úgy látszik, egy se, mert csak topogott jobbra-balra. Én meg, mivel fogta a kezem, ide-oda futkostam előtte, pont úgy, mint az a pórázon rángatott kutya, amelyiknek a gazdája nem tudja el­dönteni, hogy jobbra vagy balra induljanak. Az elvtársak léptei pedig egyre közelebbről hallatszottak. Az eltűnés módjáról végre dönteni kellett valamelyikünknek, így aztán a készletemből gyorsan én választottam. A varázssző­nyeget. Kézenfekvő volt, hogy az eltűnéshez ezt próbáljuk meg használni, mivel az egyik perzsa példány épp ott volt mellettünk, oda landolt már előtte valamikor. Ám variáltunk a működtetésén, és valószínű, hogy ez volt a baj, ezért nem mozdult és tűnt velünk valamerre el. Mi ugyanis nem ráültünk, hanem alábújtunk.

– Miért ide bújtunk? – kérdezte a bátyám az alkalomhoz illően suttogva. Viszont a hangsúlyban ott volt a nem­tetszés, a véleménye, hogy talán nem ez volt a legjobb ötlet az eltűnéshez. Számtalanszor előfordult már, hogy lefitymálta azt, amit én találok ki vagy teszek, de ez most nem csak nem esett jól, de gondolkodóba is ejtett. Hát hülye ez? Tipeg-topog itten a vészhelyzetben, mint a tojógalamb, semmi ötlet, aztán meg nem smakkol neki az ál­talam felkínált menü. Magamban még ennél cifrábbakat is gondoltam, de a hülye fejemmel arra nem, hogy ne válaszoljak.

– Mert jön a Palla – mondtam, s mivel a szőnyeg alatti dumálásban még nem volt gyakorlatom, talán egy ki­csit hangosabban a kelleténél. Ezzel nem csak a szőnyeg alatt velem együtt kuporgó bátyámat, hanem a Palláékat is megleptem. Ugyanis időközben odaértek a búvóhelyünkhöz, már ott álltak a két púpú szőnyeg mellett. Mehettek volna minden felé a csarnokban válogatni, mi legyen az elvtársi családjuk megkenni érdemes tagjainak a karácsonyi meglepetést, de nem, nekik pont oda kellett jönniük, ahol mi turkáltunk...volna!

Szerencsére nem lett baj a dologból. Illetve igen. Azután már nem tudtunk semmit beszerezni.

*

No, de nézzük, hogyan is alakult tovább a Felvonulási téri megpróbáltatásom, az ide-oda ver(g)ődésem a lá­bak, csípők, derekak, és elég gyakran az én alacsony voltomat jótékonyan figyelembe vevő, az átlagosnál lejjebb ringó női mellek közt. (Minden rosszban van valami jó.) Nézzük, mire mentem a kényszermozgással, amit ott helyben koreografált számomra az engem körülvevő tömeg. Amely tömeg hál' Istennek nem vesztette el a józanságát – bár az ottléte nem erre utal –, nem volt barbár, nem tette azzá sem az előző évi felfordulás, sem a május elsejei felvonulások elengedhetetlen tartozéka, az indulókat és jelszavakat fülébe harsogó megafonok hangja, így hát vigyázott rá, hogy az ide-oda tángálódásom maradjon meg az ütődések és koccanások, a kénysze­res irányváltoztatások elfogadhatónak mondható szintjén. Szükségem is volt a körülöttem vonulók odafigyelésére, mert a bátyámra ez ügyben nem számíthattam. A kezét már nem tudtam fogni, csak a tekintetét kaptam el néha, mivelhogy ő még mindig görcsösen ragaszkodott az általa favorizált evickéléshez, minek folytán ha nem is egyre messzebb, de mindig másik irányba került tőlem. És láss csodát, annak ellenére, hogy halvány remény se volt rá – legalábbis akkor én úgy éreztem –, hogy valaha is kikerülünk a tömeg fogságából, egyszer csak ott voltunk a szélén, az emberfolyam partján, a túlsón, nem a liget felőlin, nem a „bemerészkedési oldalon”, s ami még meglepő, hogy a bátyámmal egyszerre, és ami még meglepőbb, egyikünk se zilált külsővel.

Az apámmal kapcsolatban már ejtettem szót arról, hogy pedáns ember volt. Srácok, ha valamit valahol el akartok érni, ahhoz nem csak dumálni kell tudni, a megjelenés is nagyon számít, mondta nekünk nemegyszer. Mi pedig megfogadva az intelmet, igyekeztünk mindig valahogy kinézni.

Az elmúlt háromnegyed vagy egy órában, de lehet, hogy kettő is volt – az időérzékem a tömegben tropára ment – ugyan az igyekezetünk nem a „valahogy kinézni”-re irányult, mégis hoztuk az elvártat: a rövidnadrág se lett rövidebb, s nem nyúlott meg se, a cserkészharisnya, ahogy kell, térd alá sodorva, az ing is csak épphogy gyűrődött meg egy kicsit, és a hajunk is rendben, az én csikófrizurámban egy hajszál se állt keresztbe, a bátyám pedig egy telibe nyálazott tenyérrel helyükre kényszerítette az elkószált hajszálait. Tehát az általunk hozható maximális (fiatal)úri formánkban kezdtük meg az előttünk még ott lévő utolsó akadály leküzdését, az elibénk került kötélkordonon való átjutást. Ami gyerekjátéknak tűnt. Ugyanis „mi nekünk egy kötélkordon!”, mondtam teli önbizalommal..”Öcskös, nekünk ez a madzag nem akadály”, kontrázott a bátyám (úgy látszik, a „balfácánt” szabadságra küldte arra a napra), és már nyomtuk is le a kötelet, hogy minél könnyebben tudjunk átlépni rajta. Meg se fordult a fejünkben, hogy alatta bújunk át. Nehogy már úgy tűnjék, hogy hajlongunk a „kordoncsőszök” előtt!

Úgy tudom, a május elsejei felvonulásoknak soha nem volt szerves része a kötélkordon. A Felvonulási tér két oldalán sosem húztak ki ilyet. Se a felvonulás kezdete előtt látványosan, nagy cécóval, sem pedig közben, suttyomban.

De ez a május elseje minden szempontból rendhagyó volt.

A Felvonulási tér két oldalán kihúzott (suttyomban kihúzott!) kötélkordon mellett – a szó szoros értelmében mellette – megjelentek a felvigyázók, a rend(szer)fenntartók is. Egyik a másiktól nagyjából tíz méterre állt, ám amint a bátyám és én a kordonhoz értünk, értem ez alatt, hogy megfogtuk azt, a fene tudja honnan, de rögtön került még közéjük egy vagy két bugris. Látszott, hogy nagyon vigyáznak a rend(szer)re, pedig hát rendbontásra itten senki még gondolni se mert – már. A nép most ide nem ledönteni jött. Meg hát eldönteni sem valamit – merthogy, mint ahogy mindig, már nélküle eldöntöttek mindent. A rendbontásnak az a formája pedig, amivel mi bátorkodtunk próbálkozni, senkinek sem jutott eszébe. Valahogy senki nem akarta idő előtt elhagyni a Felvonulási teret. Nem mindenki szerette úgy a matinékat, mint mi, az ebédnek meg még nem volt ott az ideje.

Aki az életében még soha nem próbált meg egy kötélkordonon átlépni, az el sem tudja képzelni, hogy már az átlépés szándékát csak halványan jelző bátortalan mozdulat milyen meglepően nagyívű, gondolatokban gazdag verbális megnyilatkozásra tud sarkallni egy kordonőrt. Például a mi mozdulatunkra beindult kötélmozgást észlelő­ből azonnal ömleni kezdett a szó:

– Nono!

Már akkor, stabil nyolc évesen is meglepően hamar megértettem dolgokat. Akár már egy szóból. Hát még ha jön hozzá két, az irányomba tartó bugrislépés, és egy derékszíj igazítás. Akkor ott nem tudhattam, lecsatolni akarta vagy meghúzni a derekán, hogy ezáltal deréktól felfelé nagyobbnak látsszon... rajta a pufajka. Mindenesetre, nehéz szívvel bár, de lemondtam a tervemről, hogy a kötélkordont átlépve végre a mozi felé vegyem az irányt. Belenyugodtam a változtathatatlanba, mentem tovább az emberáradattal, szerencsére már a szélén, és a Hősök teréhez érvén „marha nagy élvezettel” végighallgattam Kádár Jánost, a mi későbbi Kádár-apánkat. Mondanom se kell, a bátyám is jött, már felhagyva az evickéléssel, már szorosan mellettem, és ő is végighallgatta a litániát.

Mikor vége volt a misének, fáradtan és éhesen hazafelé vettük az irányt. Nem nagyon beszélgettünk, csupán egyszer megkérdeztem:

– Miért kellett ezt meghallgatnunk?

– Mert most ő jön, a Kádár – mondta a bátyám, engem utánozva a szőnyegalatti hangon.

Egymásra néztünk és összeröhögtünk. Biztos vagyok benne, hogy akkor mindketten csak a szőnyegalatti hangon vihogtunk.